Vadász Attila
Elszöktél, itt hagytál,
próbáltam, de nem vártál,
elhittem, hogy itt voltál,
de már nincs más,
csak álmodtál.
Körülnézel,
égnek a hidak,
egyedül vagy,
nem tudod, ki vagy,
mitől lennél
bátrabb, mint tegnap,
mitől lenne
egy új, tiszta lap.
Nem találok már haza,
nyom a lelkem és a táj,
nélküled már félek,
szívemen csak halvány báj.
Lehettem volna jó is,
vagy szeretnivaló kófic,
vagy családot teremtő sablon-
életű, mindig töltött patron,
a tutit megmondó szereplő,
szülői értekezleten kereplő
ego-Johnny, magát a gyerekben
kiélő, elfuserált kegyekben...
Mintha utolsó útjára kísérnéd,
úgy araszolsz az iskola udvarán,
s kíséred gondtalanságod,
mely elmúlt azon a délután.
Kopott lelkű kutyák futnak
a sziklás fennsík karmai között,
a megedző fagyos szél
az egekből beléjük költözött.
Amíg nézed a tévét,
vagy iszol a bárban,
vagy kötöd a kévét
bakaruhában,
vagy szívod a füstöt,
izzadsz és fújtatsz,
pucolsz egy üstöt,
gondoktól fulladsz...
Ülök a kocsmában, tanakodok,
hogy a sör után hogy legyen tovább,
elindulok-e ma még, vagy maradok
és fürkészem a sörben a pofám.
A női nem gyakran igen,
csak találd meg a kulcsát,
nem kell más, csak a szíved,
mit önzetlenül nyújts át.
Szétszakít a lét, nem segít a tél,
álmodj még,
nem jön most tavasz, furcsa kis ravasz
álmokként
bújsz belém, nehéz most a kérdezés,
nem fér már
döcögő kis életembe,
csöpögő kis vérerembe...
Keresem, aki méltó,
aki szívemen sebet hagy,
elég volt a sok kígyó,
aki önzőn, bután faraghat
magából csillag-ízű ékkőt,
magányost, ostobát,
unom már a sok szép nőt,
ott a kalap, a kabát.
Üres gyomorral ébredtem mégis,
hiába törtem az ablakon át
biztos jövő felé a negyedik gangról,
a poroló megfogott, s nem hulltam alá.
Budapest, negyvenöt tavasza,
földindulás, lányok panasza,
bejött az orosz, számuk nem fogy,
jeges januárban az erkölcs térdre rogy...