Uzelman János
Piros a ruhája, fején prémes sapkája,
arcán fehér a szakálla,
subáját hó és dér borítja,
a szíve kedves és meleg,
így hozza nekünk a telet
és a csomaghegyeket.
Elhagyott gyárban
romos csarnokok,
rozsdás ajtókon
csak az eső kopog.
Zöld fenyőből készítek én koszorút,
adventi hangulatom nem szomorú,
köré állítok négy szál gyertyát,
egy rózsaszínt és három lilát.
Verset írni tanulok,
mert még nem tudok,
szókincsem van nagy,
mert olvasok sokat.
Versenyt hirdetnek az erdőn,
ki a legerősebb, az győz,
jutalma egy csupor méz,
a medve lép elő,
nálam minden erő,
és a méz lelkesítő.
Az utcák járása csupán képzeletem játéka
Magányosan az utcákat járom,
verebekkel beszélgetek a fákon,
történt-e valami a nyáron,
macska járt-e az ágon.
Kik elmentek már rég,
fogadta őket az ég,
de testük itt maradt örökre,
lent nyugszik az anyaföldbe`.
Temetőben halkan, csendben
beszélgetnek az emberek,
ma mindenszentek napja van,
a holtak nem alszanak.
A Nap elfáradt, aludni tér,
ágyát veti a sötétség,
vánkosa a Hold maga,
csillagfény a takarója.
A nagy Levinnél tanultam én
sütést és főzést,
nála váltam géniusszá,
ki börtönben volt főszakács.
Álmodik a kis szamár,
mikor lesz ő nagy szamár,
ki már iskolába jár,
tanulja az olvasást.
Búcsú a barátaimtól
Barátaim, kik még éltek.
Ha meg nem sértlek titeket,
most elbúcsúzom tőletek,
mert ha már meghalok,
verset írni nem tudok.
Elköszönök tőled, patak,
adtál nekem oly sok halat,
csukát, süllőt, mi jó falat,
ettünk belőlük finomakat.
A Romák tiszták,
mielőtt az ételt főzni rakják,
vízben hétszer megmossák,
ha kell, meg is abálják.