Urbán Zsófia
December táján a nagy hidegben
Bányászok dolgoztak jó hiszemben.
Nehéz munkájuk gyümölcse az volt,
Ha általuk bányászott sóval volt tele a bolt.
Éjjel tizenegy óra tájban valahol az óceánnál
Eső kezdett esni a jóságos vízisten templománál.
Nagy cseppekben zuhogott, jó messziről hallatszott nagy hangja.
Ijesztő volt olyannyira, hogy elbújt a hangyaboly minden egyes tagja.
A hideg őszi szellő végigsüvöltött
Keskeny úton, közben nagyokat üvöltött.
Bekukkantott minden házba, épületbe,
Csoda, hogy az ember nem volt rémületben.
Hattyúk a tavon egy sorban mozognak
Hattyúk a tavon egy sorban mozognak.
Turisták a parton őróluk locsognak.
A temetőben kialudtak hangok, fények.
Egyetlen zaja sem hallatszódik a létnek.
Az egyetlen égő mécses is kialuszik,
A sírásó most otthon éppen kihamuzik.
A pislákoló gyertyaláng meglátszik az ablakon.
Egy fekete macska fekszik a paplanon.
Nem gondol semmire, tisztogatja magát,
E napon sokat kergetett már kacsát.
Bágyadtan álldogál a vén tölgy az udvaron,
Gyökerei felkúsztak a lapos szirtfalon.
Madarakat les, akik épp messze repülnek,
Egy pillanatra az ágaira leülnek.
Eszter, kapcsold ki a tévét!
Késő éjszaka van már!
Téged már az ágy vár,
Inkább keresd fel a vécét.
Aranyat sírt a Nap
Bírónak házára.
Bírónak kárára,
Papnak a napjára.
Zöld a rét, csicseregnek a madarak.
A füvet legelészik a szamarak.
Tollas madár fejük felett levegő-
Ben köröz, majd ereszkedik, remegő
A csapása, lehajol, nagyot legyez
A nektárból, mit ember víznek nevez,
Majd nagyokat kortyol `tána belőle.
Valahol, talán Tiberiás taván
Hajózott két ember, mint bogár a sarán.
Gondolták, úgyis éhesek, kivetik
Hálójukat, mikor elérnek egy szigetig.
Este
Van. Macska
Leste mintha csacska
Volna, de nem az, csupán
Fiatalacska. A régi, öreg, rossz gyufája...
Akinek e verset írom, több okból sem érti meg.
Az első az, hogy nem is él, igazából csak egy geg,
És ha élne, akkor sem beszéli a nyelvemet,
De ezzel semmit nem vét ellenem.