Urbán-Szabó Béla
Ahogy öregszünk,
fogynak a szerepek,
már csak veled,
csak teveled.
Szavakban megformázlak,
olyan lett templomod,
amilyen vagy,
fénye lettél a tisztaságnak,
hírnöke lelkünk mélyének,
a szerelemlángnak,
tested, mint a fűszál,
a napoknak, az időnek...
Fent, a légies légben látom őt,
látom őt fent, a légben lebegőt,
a lebegőt, a tündéri lényt, a nőt,
a nőt, fájón izgató, szerethetőt.
A másik felem vagy,
boldogsága
minden napomnak;
hozlak-viszlek,
egy test, egy lélek...
Fényes Betlehem csillaga,
az üzenetnek
lesz hozzánk szava...
Bizony mondom
az imádságom,
körbe jár,
szívemből
szívedig száll.
Mit jelent nekem a rózsa?
Tanítás szépre és jóra.
Este van,
elcsendesedett
az utca, a ház,
közeleg az éj,
az arcokon
fáradtság...
Álmomban veled voltam,
azt mondtam, holtodiglan,
mosolyoddal körbefontál...
Csendes magányomban
csak vártam és vártam,
múltak az évek,
társam nem találtam.
Végre van minek örülni,
egy kis tavaszi napsütés,
sok buta beszéd után
jó ez a felüdülés.
Itt egy könyv,
ott egy könyv,
hol öröm,
hol könny;
száll a lélek,
száll a szó,
jó volna tudni,
mi a jó.