Tyukody Ruben
Csendélet.
Természet.
Egymáshoz közel,
mindkettő ölel.
Már rémek járnak mindenhol fejemben,
már rég nincs semmi helyén az eszemben.
Nappalokon és hosszú éjeken át csak
azon gondolkodtam,
mért gondolkodik az emberi agy
oly sok gondtalan gondon,
mi gorombaságba kerget minden gondot,
megannyi gondolat mélyére,
ahol folyton-folyvást csakis egyre gondol:
hogy űzze el ezt a sok gondot...
Csak vízcsepp vagyok.
Egy a sok közül,
ki attól fél, hogy mégis
mi is veszi őt körül!?
Egyszer majd úgyis eltűnök
erről a furcsa világról én.
Nem leszek itt, nem fogok majd
mutogatni nem létező reményt
arra, hogy egyszer egy nap
átlagos és normális leszek,
hisz úgyse leszek soha
se nem átlagos, se nem rendes.
Reggel, délben, este, éjjel
Azon gondolkodom csak én,
Mit írjak tollam hegyével
Ép ésszel én oly könnyedén?
A felkelő napot nézem, s teát iszok,
Majd szellő fúj be, mikor ablakot nyitok.
Magához ölelve andalít ő engem,
Váratlan látogató tölti el testem.