Turi Károly
Játszadozol a szívemmel,
Mintha a sajátod volna.
Álmodsz helyettem pillanatokat
Napokba, évekbe oltva.
A szemed fénye vagyok,
De nem maradhatok.
Bár figyeltél, de nemcsak rám.
Igaz, adtál társat, lelkit,
Kinek megnyitottad reikis csakrám.
Hon
Tekintetem ott lebeg a horizonton még,
Mint a prédáját leső madárnak.
Zuhanok behúzott szárnyakkal,
Mint ki nem akar ártani, csak egyedül magának.
Életre írt variációk
Séta közben egyszer,
Egy szép napon,
Mint foltokban megmaradt bárányfelhőkön a napsugár,
Sétáltam a havon.
Dimbes-dombos temető,
Hol csendes, néma gyász,
Hol mardosó emlékek.
Hazabeszélő pap,
S anyák rítta altatóének.
Búcsúzik a nyár,
Itt az ideje a szeptembernek.
Didergő, deres éjszakákon vágyaimmal,
Mint a fahasábot, tűzre vetnek.
Üres fejjel szédelgek,
Nyomaszt a múlt s jelen.
Szörnyű, hogy annyi minden megfér
Idebent egy helyen.
Hosszú, téli esték
Didergő álmain.
Üvöltve tombolnak a szelek
A Bakonyi erdők ágain.
Próbálj meg, szeress,
Ahogy a teremtőm szeret.
Szeress úgy,
Ahogy embernek már nem is lehet.
Sárguló falevelek között játszik az idő
A halovány napsugárral.
Mint ahogy az akasztós szekrényben anyám
A kabátot keresi egy régi zseblámpával.
Feküdtem az Andromédán,
Szívem tárva, nyitva szenderegtem.
Hadd lássa az Isten, hogy hasonlít-e a teremtéshez,
Amit én érzek, ez a szerelem.
Borzongva ülök a sötétben,
Tán még az idő is megállt egy pillanatra!
Az égbolt, mint egy karácsonyfa,
Rajta fényes ledek.
Ej, ha én is ott lehetnék most veled
Egy csillagnak felakasztva!
Látjátok-e haldoklásom?
Magán és mássalhangzók között!
Hogy feneklik meg csónakom,
Mikor az üzenőfalnak ütközött.
Ma veled álmodtam,
Szívemen a hasadékok könnyet ejtenek.
Mit nem tettem meg egykor,
Most átöleltelek.