Turi Károly
Én próbáltam megérteni a kort,
A világot, ahova születtem.
Ha elfújod bennem a lángot, mi éget, s a port, de úgyis keresni téged!
Ismeretlenül is szeretni apró cetliken üzentem.
Amikor a bolond eszem már-már istent játszott velem,
S tisztán látszott az az ábránd is, mit kergetett.
Kézen fogott akkor,
Sétára hívott e lelkiismeret.
Ha az ember haza gondol,
És sokat barangol itt bent.
Eszébe jut a gyermekkor,
Hol akkor még ott volt valaki, aki megment.
Vágott virág került a vázába,
a papnak nyakra tekerve fojtogató stóla.
Egy darabig kísértünk csak utadon ki a sírkertbe,
mert neked ütött az utolsó óra.
Könnyeim, akár a szedett-vedett betűk,
Tán csak csipkés szélű felhők voltak.
Melyek a margón mégis
Egybefüggő folyókként szólnak.
Tiszta szívem, akár a szent föld,
Benne egy szózat, mely oly fennkölt, te angyal.
Aludnom kellene, de az élet felkölt,
Hisz álmokat kerget még a hajnal.
Helló, Oroszi! Egyszer visszajövök még,
Ha engedi az ég!
Ha más nem, tán csak úgy hazafúj a szél.
Akkor betűk potyognak az égből majd előttem, s én, mint a fergeteg,
Kész vagyok itt hagyni a szót,
Melyből volt már rég rengeteg, s mindent elmesél.
Gyakran hazajárok, és van egy érzés meg az illatok,
Ahogy csillagok ott ragyognak bezárva egy sötét szobában.
Mint letakart tükrök mögött az emlékek,
Otthont adva e hajótörött elmének,
Ami mögött simakodik anyám soványan.
Nos, tegyük tisztába a dolgot,
Hogy egy se gazdag ember, aki boldog.
S te vagy a nagy, aki mindezt szépen méri,
Ki melyikért sóhajt, imádkozik vagy éppen kéri.
Én csak téged vártalak egyedül,
Nem győztem fáradtig a horizontot lesni.
Ahogy lehullok a porba száradni,
Ha leáldozik a napom, mint az árnyék, ott előtted elesni.
Csak ez a világ választ el tőled,
Ez érzelmekbe fulladó sors.
Hol lelkem nemes lett,
A testem satnya, suta korcs.
Amikor majd mennem kell
Azon a napon.
A csend, ha nem is felel viszont,
Én akkor is veszem a kalapom.
Hazajöttem öntözni,
Mint fekete bárányfelhő könnyet ejtve,
Az Oroszi határnak.
Testet adni egy álomnak,
Mellyel aztán ott suhanok a réteken virágot szedve anyámnak.
Éjjel kettő volt, fényesen sütött a hold,
Benne virágzott a galagonya.
A sehonnai idő meg-megállt az órán neked örökre,
Még a másodpercmutató azért még sietett volna valahova.
Most örülj, míg fogom a kezed,
S ölelgetlek, kincsem.
Mert bíborvérem, ha elapad, megszűnök létezni,
Vele elakad az élet, e szerelem s minden.