Turi Károly
Rózsa utca 2
A hintában fiatal lány ült,
Unott arccal nézett valamit,
Talán engem vagy a holdat.
Az asztalon gőzölgő lecsó,
S a pohárkában előtte valamiféle
Ismerem eredetű szintetikus oldat.
Beesett a fény az ablakba
Az ajtó alatt, apró kis réseken.
Te egy csipkés blúzban mosolyogsz reám
Egy régi fényképen.
Egy dolog van, amin
Nem változtat semmi, amíg élek.
Ahogy repülni tanított az Isten,
Honnét anyám méhe volt a fészek.
Mindenki gondol valamire,
Én folyton csak reád gondolok.
Hogy bongyor hajad végén a fürt
Hova, merre kujtorog.
Ott kujtorgok a napsugárral
Poros dűlőutak mentén.
Hogy itt lehetnél most velem,
Hisz a fájdalom ma már
Csak csupa mirha és tömjén.
Dédelgettem egy világot magamban,
A teremtés tajtékján ring idebent,
Még minden szalmaszál a mátkája.
Ott a palló még nem indul,
Olyan a lelkem, mint Noé bárkája.
Álmomban a Tejúton sétálok
Két kiflivel a zsebemben.
Körülöttem mind a fényes csillagok.
Keresem az Istent!
Hát szóljatok néki, hogy itt vagyok.
Kézenfogva sétáltam a fénnyel,
Árnyéknak ott volt már
E dimbes-dombos liget.
Néhány emlék szembejött velem hazafelé,
Mint egy kísértet.
Olyan ez a mai napom,
Mint egy illúzió,
Gondolatban festett csendélet.
A valóság zokog a csillagok mögött,
Mert itt mindenem a csendé lett.
Hullámzó búzatenger,
Rajta nyargalászik a szél.
Versenyt fut az idővel,
Aki senkitől se fél.
Úgy éreztem néha, itt hagyott,
Mint gyermek a játékát,
Materiálisan a szubatomi térbe.
S nem látom, csak az árnyékát,
Azt is fájdalom kísérte.
Szemed sarkában lévő
Könnycseppben fuldoklok, ó, hazám.
Mint halovány reménység,
Ki megszületni nem képes,
Kit, ha elfelejtesz, örökre odavész talán.
Éreztem az Istent,
Azt, amit gondolt.
S a halál angyalát,
Ahogy pihenni vágyó lelkeket korholt.
Féltékeny reám a csend,
Az idő reménytelenül néha elibém szédül.
Érzéseket koldul, de mint a tolvaj,
Úgyis mindent elvisz végül.