Tóth Tünde
Ha fájó emlékek kínoznak,
s fájdalma nem csitul, hatalmába ejt, el nem enged,
indulat és gyötrelem dúl benned,
róla egymagad tehetsz
csak, mert szüntelen dobol fejedben
gondolataid, magad szennyezed,
régi sérelmeiddel, melyek már nincsenek,
hisz minden napod tündöklő tisztaság lehet...
...az elméd, szellemed és a lelked.
Kérd meg a vizet,
vonzzon magához mindent,
mint egy mágnes,
mi nem előnyös odabent,
rezgést, energiát, hullámot,
mely árt, lehúz és nem visz közelebb a boldogsághoz.
Menned kell, pedig sötét árnyak dacolnak feletted,
gonosz lidércek követnek, előtted felhők feketednek.
Menned kell, tudod, pedig vihar közeledik,
menned kell, noha lábad alatt az út is repedezik.
Kiállok az igazság előtt,
hisz egyetlen a teremtett igazság,
mert most éli az emberiség
az önpusztítás korszakát.
Részese vagy minden sejteddel a természetnek,
hálás barátod, mely megérzi rezdülésed,
életed szolgálja, dús asztalt terít neked,
áldást küld napfénnyel, mely a Földet élettel tölti meg.
Üdvözöllek, reggel! Simogass fényeddel.
Köszönöm, hogy élhetek, boldogan ébredek.
Ma csodás lesz a nap, az összes pillanat,
elfogadom, ami jön s ami elmarad.
Tárd ki a Szíved, hogy a jót befogadja,
minden emberben ott a belső tiszta magja,
mely SZERETET hangját figyelve a SZERETETET adja,
szívvel látva másokat lerombolja a falakat.
Kis óvoda, óvoda,
ki a csoda jár oda?
Kis barátok tábora,
nem is mennénk máshova.
Őrülten szerelmes vagyok a tavaszcsodákba,
fenséges orgonák fejedelmi illatába,
virág szőtte kikelet szivárványarcába...
Mit nem vesz be gyomrunk,
nemcsak étel lehet,
hányingert kaphatunk,
ha az ember gerinctelen.
Nem én vagyok, kit tükörben látok,
ki egy tömlöcbe zárva néz vissza rám most,
létvágy táplál, testre figyel,
lelkem körbefonja, rabláncra ver