Tóth Tünde
Élt a múlt században egy kovács Miskolc városában,
robusztus termetével, hatalmas indulatával.
Haragját, dühét felesége sokszor megsínylette,
markos ura ellen kevés volt törékeny termete.
Elfáradt lélek mennyire tud fájni,
tedd félre hát múltad fojtó láncait!
A jelen pillanattal tanulj bánni,
fogadd meg az élet bölcs tanácsait!
Bánatos a szívem nagyon,
mert a babám távol vagyon.
Piros rózsa virágozzon,
bús szívembe vigaszt hozzon.
Felhők habján,
csillag szárnyán,
csillagvirág
csengőhangján.
Torzszülött gyermekét karján nevelte
kristálytiszta forrásvízben fürösztve,
érintetlen ölének volt kegyeltje,
s az ember mindezt mocskával köszönte.
Napsugárral kacérkodva
bimbózó gyöngyvessző ágon
ébredezik némán lomha,
szunnyadozó virágálom.
Hamuszürke, izzadt ruhában vánszorog az este,
feslett köntösét a szél felhőszirmaira szedte.
Gyermeknapkor szép, új ingben,
tortát kapok, krémes minden.
Puncsos, bár mazsola nincsen,
párját nem lelni a Ritzben.
Jussak majd eszedbe, mikor magányod üvöltenéd a semmibe,
Mikor szólnál, de az ürességet csak fájó hiányom tölti be.
Egy tündér vágya hullott ma a világra,
virágos kabátját himbálva, megrázva,
hajlott a szélben, mint pitypang zsenge szára,
millió csodát festve hullt a hamuszürke tájra.
Fagyos télnek derekán költöztél magányos szívembe,
lábnyomodban táncolva játszadozó, bolyhos hópihék
szórták be ezüst csillagokkal a zord tájat díszesre,
de mindez téged csodálva kietlen, üres semmiség.
Hangok nélkül suttog halkan a szív,
bimbózó fájdalmakhoz láncolva...
Újrajátszva egy régi dallamot,
szárnyakat kinövesztve, táncolva.
Gondoskodó törődése soha el nem fárad,
Anya-gyermek köteléke, mint finom pamutszálak...
Bontsd ki a vitorlád, és indulj az útra,
van elég hátszeled.
Új utak várnak a kalandos Életben
és felfedezetlen tengerek.