Tóth Tünde
Tiszta legyen, mint harmat a virágon,
mint tündöklő szirmok a rózsaágon.
Mint galamb, legyen szelíd, s mosolyára
tengernyi dús fű nyílik lábnyomában.
Nem én vagyok, kit tükörben látok,
ki egy tömlöcbe zárva néz vissza rám most,
létvágy táplál, testre figyel,
lelkem körbefonja, rabláncra ver
Bármilyen mostoha is most a sorsod,
s űz lélekfacsaró játékot veled,
hullámok serege feletted csapkod,
a béke templomát magadban leled.
urgi bugri békakoma
beugrott a galagonya
bokorban szólt zenebona
égnek állt a hajkorona
tulajdona szöcskekoma...
Ha én csillag lennék,
csak terád ragyognék,
bánatos szívedre
mindig gyógyírt hoznék.
Virágzó díszcserje, harangláb,
hortenzia és gyöngyvirág,
kecsesen virító sétányrózsa,
lágy szirmokat bontó begónia.
Lelkünk oly bársonyosan eggyé olvad,
mint friss harmat, mikor fűszálat mosdat,
idő megszűnik, a pillanat marad,
szeretetből növesztettük szárnyakat.
Ember! Ébredj fel!
A Világ pusztul, és te semmit nem teszel?
Tudatlanságod, hanyagságod mély nyomokat hagy bennem!
Mint a sáskák, letarolsz mindent!
A természet tárháza végtelen,
benne rengeteg gyógynövény terem.
Kellő ismerettel sokfélét megtalálsz,
mellyel orvosolhatsz számtalan nyavalyát.
A menhelyen tengődő kutyákért!
Fogadj örökbe! Lennék hű társad!
Szívem többé nem adnám soha senki másnak.
A barátság létfontosság, nem leszel magányos,
Hidd el, a jókedvem nagyon is ragályos.
Legjobb barát a kutya, tele szeretettel,
csupa vidámsággal, színültig jókedvvel.
Számíthatsz rá mindig, ha boldogtalan vagy,
szavakra sincs szükség, közelsége megnyugtat.
A világ leglassabb állata, furcsasága lenyűgöző,
nem sietik el a dolgokat, elalszik két mozdulat között.
Már úgy születik, hogy vigyorog, orra pisze, szőre bolyhos,
a földön járva ügyetlen, de a fán roppant elegánsan mozog.
Élt egyszer egy gazdag fószer,
pénzes volt, de nagyon sóher.
Megtudta, hogy van egy szent hely
csörgedező életvízzel,
fából fakadó, friss csermely,
nem járt arra soha ember,
tündérek őrzik szeretettel.