Tóth Tünde
Egy kis falu szélén élt egyszer egy asszony
már túl régóta egyedül, hogy bárkivel barátkozzon,
évek óta magányosnak érezte magát,
természet szeretetében lelte meg vigaszát.
Puha pázsiton szunnyad sajgó lelkem,
hogy simogass, ölelj, vágyom rá nagyon...
pihenni oltalmat adó válladon...
csak lennem, érezzem rezdülésedet.
Lennék, ki letörli fájó könnyeid,
lennék, aki mindig jókedvre derít,
lehetnék talán egy kedves jóbarát,
ki viharokban a támaszt nyújtaná.
Kora Hajnal-ban elindult
Bármi Áron, nem Vicc Elek.
Rádióból vele dúdolt
Metall Icá-val Cirip Elek.
Égboltot
átszelő,
színesen
ívelő,
bűvölő
tünemény,
napsugár-
szövevény.
Megszületünk, rohanó vonatra szállunk,
bizonytalan, hol lesz a végállomásunk,
utunknak bátran és büszkén nekivágunk,
gyermeki lélekkel még oly tisztán látunk.
Belém fészkelte magát az aggódás,
megkapaszkodva a függöny rojtjain,
redőny résein lappangó látomás
rejtekből ömleszti múló gondjaim
Pirkadat sugara játszik a szélben,
harmatcsepp hűsíti ábrándos arcát,
fényárban somolyogva jókedvében
villódzva szépíti hajnal fonalát.
Édes az élet, suhanó örömözön,
mézzel teli, aranyló, szirupos folyam.
Étel megterem a mennyei földünkön,
duzzadó források, hogy ne haljunk szomjan.
És így szólt a tavasz: - Jöjj, táncolj velem!
Szellő dallamán virágzó réteken,
rigóénektől visszhangzó hegyeken,
szárnyaljunk a magasba, örvendj nekem!
Dér honol a bércen,
terpeszkedve neszez,
vacogó faágak
szilánkként sebeznek.
Becéző szavad felcsendül fülemben,
gyógyírként balzsamozza megtört szívem.
Árnyékod kísért, üldözötted lettem,
erőm hulló könnyeimből merítem.