Tóth Tünde
Ha szeretsz, tedd tisztán, önzetlen,
ringass szabadon két kezedben
könnyű álomba éjjelente,
hogy szép legyen a napfelkelte.
Legyen áldott, ki szeret és becsületes,
ha kérnek, kezei vissza nem húzódnak.
Tudja, hogy élni csak szeretve érdemes,
önzetlenül adni tud a rászorulóknak.
Jó és rossz fogalma csak a fejedben létezik,
Minden ember előszeretettel ítélkezik.
Talán kisebbségi komplexus
vagy gyerekkori elnyomás?
Az ősz beálltával, mikor a piros almák lepotyogtak a fákról,
és a zöld színek is elbúcsúzva kezdtek leolvadozni a tájról,
fák árnyékában pihenve szomorúság költözött a sün szívébe,
csak arra vágyott, hogy kialudja magát télen kuckója mélyében.
sírok között
nyirkos hideg
gyertya lángja
beleremeg
magányt ölel
fénycsóvával
sóhajok közt
múltfonállal...
Bánat honol a temető csendjében,
hol kapuja nyílik a végtelennek,
könnyek peregnek pislákoló fényben,
hantokon panaszsóhajok neszelnek.
Szavak sűrítve, olykor dallamokban
kisírva kudarcot, örömkönnyeket,
képeket festeni pár kósza sorban,
alkotni viccet, ódákat, bölcseket.
Erdő szélen kicsi kunyhók,
benne apró népek, manók
vígan éltek, szeretetben,
örömben és békességben.
...Porcukorral hinteni a fánkodat,
édesíteni az édes világot,
szélesebbre kitárni a szárnyadat.
Árva vagyok, látja Isten,
életutam tenyeremben,
elmegyek én messze innen,
anyám, apám fellegekben.
Mint kagylóba zárt tenger búgó, lágy dallama,
mint ezüst cimbalomból pergő, bús ballada,
mint csónak ölén ringatózó romantika,
úgy simogassa lelked szívem búcsúdala.
Oh, Te boldogtalan ember!
Metszd el a vágyaid gyökereit!
A nem tudás erdejében
torz félreértések közt
szenvedéseidhez
láncolnak kötöttségeid.
Sárga olajszínben ringó nappalaid fénye
Aranyban fürdő szemcsékkel esik kísértésbe,
Alkonyattal leáldozik fényes dicsősége,
Bűbáj melankóliában ér a nap végére.