Tóth Roland
köd és cinegecsend
röpképes falevelek
nagy része lent
avarrá öregedett minden
az erdő
szélben forgó kaleidoszkóp...
ma
befogtam a szán elé a szívem
nem hajt már semmi olyan
ami eddig
szétosztogatom magam
kucsmám cukorsüveg...
ki kellene
éheztetni a gonoszt
gyengüljön el már végre
s a szikrányi ember-én...
annyi minden hiányzik
miközben mindened megvan
röghöz köt a rutin
a ház
a kinőtt gyerekruhák
a fa mit a kertedbe ültettél
látvánnyá nőtte ki magát
kötelek mik tartottak...
az első csók íze
itt van még belém zárva
valaha volt szigeten elásva
kopottas faládámba
a sok kacat-kincs között
(az utána következő
a felejtés madaraival
ismeretlenbe költözött)...
ezek már csak
nap mint nap
újraforgatott jelenetek
egyre több a snitt
s vajon maradt-e még
elég játékidő?
nem tudom
talán mindig csak
apámról akartam írni
sérelmekről szilánkokról
kifordítani a dolgokat...
1
megint újrakezdeni
kipukkant szappanbuborékoktól
szivárványosan
sikamlós félelemmel rettegni
az úgyis megint ugyanazleszmajd-tól
pedig én örökre magamba zártalak...
gonosznak születni kell
súgta a fagy
és átnyargalt
a bugyirózsaszín barackfákon
Te én és a csend
meghitt szentháromság
átható fenyőillat
s most nem fáj
ha szúr millió tűlevél
ma csak adok
és nemcsak elveszek
nem rázom fel...
rajtunk nem fog majd az idő
nem szippantanak be örvények
az első szerelmes pillanatunk
lesz majd az utolsó
de hát senki sem számol
a kialvatlan éjszakákkal
a papírvékony falakból áradó gyereksírással
a főnök szarságaival...
legyen a VERS
papírba rejtett kincs
sorokra fűzött kláris
szikra a Lánghoz
legyen hangjegy
(néha karcos disszonáns)
kút mélyén csobbant
a gyermekkorom
tükrös mézeskalács
volt az otthonom
akkor még nem tudtam...