Tóth Martin
Érezd a válladon azt a terhet,
Mit cipelhetett a föld egykoron,
Hogy ennyi test ennyire árván
Egy helyen nyugszik, nincs család,
Se fény, se ablak, se egy rokon.
Pára van az otthonában,
Pedig csak én jöttem.
Egy ismerős arc formáját
Képletesen magamra ötlöttem.
Szeretek enni, főleg egy biztos helyen,
Hol a jókedvem ételbe temethetem.
Hol patak gyümölcsöt csobog,
S nincs szakács, ki nekem locsog.
Madarak hangja üvölt az éjszakában,
az ablak párát lehel önmagára,
s ki látja, ki nem, ott jön Ő,
az éjféli, az egyetlen, az árva.
Szeretem a szellő hangjait,
S bár bevallom, néha
Elképzelem, lehetnék én is,
Mi szabad, mi néma.
Felhők végi vérző tenger,
Kezem, kérlek, ne engedd el.
Nem tudom, hogy hova tartok,
De fül nélkül is nagyothallok.
Tekergő kígyó ül az avarban,
Töpreng lassan mennyei zavarban.
Tetemes összeg, súlya hallgatag,
Temérdek vér, mi bőrére rátapad.
Síró fák közt retteg,
Kinek nincsen kabátja.
Egy elveszett lelket keres,
Kinek nincsen már földi babája.
Hangos zörej, telefon csörög,
Mondd, ki keresne, bánat?
Nem úgy volt, hogy nem hívnak,
S lesz benned némi alázat?
Odvas fák erdejében ki mereng,
S kinek lelke örök pusztasága.
Arra ítélt, végzete derengő,
Méla, örök lustasága.
Az eső kopog, az ajtóm csöndes,
Csodás anarchia, egy állapot,
Egy érzés, egy pillanat, mi köztes.
Törvénytelenség uralkodik el,
S tarol le mindent az éjszakában.
Sokat vártam,
S hogy mire, azt már nem tudom.
De ahogy feljő egy emlék,
A Hold és a Nap összecsap:
Együtt izzik újra minden.
Elfolyó emberek, álló patakok,
Ti, kik a világnak oly sokat
S őszintét adtatok, miért,
De miért vesznek titeket körbe
E sötét, de sötét, különös alakok?
Egy párkány vagyok, mit a szél lenget,
Engedj el, hadd menjek.
Leesnék, alattam minden elmúlna,
Ki lehel, az a kilehelt lelkét is megunja.