Tóth Marianna (banattanc)
Vízparti tájon a ködtakaró
Dermesztő hajnalra felkavaró.
Tétova cinege ablakra száll,
Éneke bánatos: elmúlt a nyár!
Eszmél a hajnal, a köd tovaillan,
Ébredő napsugár harmaton csillan.
Fürdik a gerle a reggeli fényben,
Réce rikoltoz a sás közelében.
Novembernek deréktáján, régi szép időben,
Sült libának csontja felett jócskán elidőztem.
Időjárást jósolgatva magam azon kaptam,
Márton nemes tetteiről szól a rege halkan.
Titkot mondok, Terka titkát,
Pletykám elbírja a tintát,
Szép kun leány, nagyon szegény,
Róla szól most ez a mesém.
Honnak éke, Főtér szépe,
Kerülgeti Márton népe,
Izzó napban némán, halkan,
Hűvös cseppje hűti ajkam.
Rónaságban ringó, illatozó zsálya,
Arany szénaboglya, milliónyi máglya,
Szik rét fuvallatán kamilla virága,
Körösnek vizében révészek uszálya.
Nyakéken gyöngyként megcsillan önként,
Magányos fecsegés hibája,
Értelem ugrik, soha nem nyugszik,
Tébolyult elme vitája.
Ha nem leszek köztetek, mosolyogjatok!
Ajándék voltam nektek, múló tegnapok.
Ha nem leszek köztetek, reménykedjetek,
Még nem törheti ketté bánat kedvetek!
Dermesztő hajnalban halk szavú szürkeség,
Tépázott látomás jégtengere,
Reggeli harmatban virágzó büszkeség,
Krizantém, rítusnak novembere.
Vöröslő életben halálos lihegés,
Tűzrózsa hamvában sercenő sziszegés,
Narancsként sugárzó álmatag ragyogás,
Tikkadt szomjúságban üdítő csacsogás.
Valódi világban ábrándos pillanat,
Igaz szerelemben hamiskás gondolat,
Őszinte szavakban szeplőtlen érzelem,
Eltűnő percekben tengernyi végtelen.
Fénytündérnek tükre távolba tekint,
Álmodozó csillag halvány színe int,
Édesded Édenkert ontja aranyát,
Gyémántporban fürdik az egész világ.
Gondolatban néma kő vagyok,
Féltve óvnak kegyes angyalok,
Álmaidban édes csók vagyok...
Őröm vagy, én pedig örömöd,
Jöttömet hálásan köszönöd.
Semmi és minden az örököd,
Remény vert szívedben cölöpöt.
Ámulok tavak gyémántos jegében,
Hópehelycsillagok tündöklő fényében!
Amerre csak nézek, mindenütt jégvirág,
Téli pompában tündöklő nagyvilág.