Tóth László (lacesz)
Ha remény van, minden van
Búcsúját intette az utolsó fény...
Anett, hozzád!
Néma köd szűrte a gyenge fényt,
Oly rég várt sorsom, lépj elém!
Engedd hozzám, kire régen várok,
Halott lelkemet elé hadd tárom!
Hős sereg gyűl oly messzi földekről,
S embernek hozzák ama szép jövendőt.
Nemes acél terjeszti az ősök szavát,
Kiosztják az embert illető áldomást.
Lám, új Hold virradt a régi tájra,
Lenyugvó Napunk keserédes gyásza.
S alkonyfüggöny mögül színre lép.
Az árnyak közt elbújt szellemkép.
Néma fohász, egy karnyújtás,
Lám, vigaszuk lészen a gyász.
Túl sorson és minden örömön
Porba hullott a drága könny.
Ti nehéz, szürke nappalok,
Húsomba vájó, bús angyalok.
Szárnyatok lesz új lepedő,
Tán nem más, mint szemfedő.
Megsárgult szirmok a téli szélben,
Tovaszállnak bús sorsuk emlékében.
A színes népek immáron fakó képek,
Osztoznak volt világuk végzetében.
A holtak könyve élők sorsa,
Ember lépett földi pokolba.
Pusztította, mit itt talált,
Asztalához hívta a Kaszást.
Csendes, téli estén, földi létem végén
Emberi alakot öltött az utolsó remény.
Egy tovapillantás tengerkék szemedbe,
Kart karba fonva vezettél a mennyekbe.
Baljós reggelre köszönt a Nap,
Földre lépett az első Fenevad.
Szándéka vagyon a magnum opus,
Helyette a Pokolra nyit kaput.
Jégvirág szórja égkék szikráit,
Hírdeti e fagyott világ álmait.
Ráncos keze takar erdőt, mezőt,
Ősi gonddal nyújt új szemfedőt.
Alászálló Nap takarja a völgyet,
Éj fekete lepel takarja a hegyet.
Bús dallamot sodor az őszi szél,
Csalogat, hozza szirének énekét.
Immár csak öreg kőbe vésett név,
Szürke falakon egy halovány kép.
Szívéből vésett márvány monolit,
Emlék, mit utódainak hagyott itt.