Tóth József Joco47
Havas tájakon,
elmúló vágyakon,
messzire lát a látnok,
mert a szívében még izzik
a zsarátnok.
Egy név,
melyben mindig
ott a hév.
A teremtés egyik fele,
és aki vele lehet,
ha ő is szeretné,
boldog lehet vele.
A földi éveket
számoljuk, mint időegységeket.
A történelem alakította,
és az ember a maga számára
létrehozta.
Kiforrt már a must,
lassan új bor lesz belőle
a gazdája nagy örömére.
Mint a gyermeket,
úgy gondozza
a jó gazda a szőlőtőkét.
Csendülő rímek,
amik talán
a szívekhez érnek.
Múló érzések,
amik a távolból
visszhangzanak.
Társkeresés,
egy új út, és felfedezés.
Megtalálni azt a párt,
kivel megélhető a szerelem.
Melyben ott a közös pont,
és nincs benne félelem.
Kergetjük a vágyaink,
bennük a gondolataink.
Mikor beteljesülnek,
egy pillanatra elcsendesülnek.
Mondd, lovag,
elmúltak már azok a vágyak,
amivel bevettél oly sok várat?
A vágy elcsitult,
de a várak
még engem várnak.
A pillanat
mindig úgy marad,
ha otthagyod.
De tudod jól,
nem hagytad el,
csak megvárja,
hogy legyen még
sok szép napod.
Rezgő falevél,
mikor letépi a szél,
egy hosszú útra kél.
Remélve azt,
hogy a céljához elér.
A szél átöleli,
és messzi tájakra elviszi.
Kérlek,
hozd el nekem a holnapot,
mert itt a jelenben
már nem maradhatok.
Megéltem azt, ami fáj,
így inkább menekülnék,
hogy ne fájjon tovább.
Felment az égbe,
hogy legyen már vége.
Egy üzenet,
melyet egy kisgyermek kért,
mert háborúban élt.
Egy életút,
melyben mind
különbözőek vagyunk.
Gyermekként hallatjuk szavunk,
de van,
hogy csak önmagunk vagyunk.
Sorsok, életek,
ennyi, amit remélhetünk?
Miért,
talán valami másra vágynál?
Mire vágyhat egy férfi?
A másik nemben
megtalálni a társát,
kinek ő adja
a boldogságát.