Tóth Henriett
Mint a vadnyugati filmekben
A cowboyok,
Úgy álltunk szembe egymással
A határon.
Eddig én voltam a kincsed,
De most, hogy tudod, kit szeretek,
A te szemedben
Hirtelen egy senki lettem.
Törött burokban repedt mag,
Belőle már nem nő fa.
Elkorhadva ül a fűben:
Érzi azt ő ezer tűnek.
Hasad a szív
És bomlik a lélek.
Könny ül a szememben,
Amerre csak nézek.
Ha veled vagyok, mosolygok.
Nélküled a sarokban ülve sírok.
Mégis mi lehet ez?
Szerelem vagy betegség?
Én úgy akarok egyedül lenni,
Hogy valaki fogja kezem végig.
Mert ha teljesen egyedül megyek,
Félek, hogy a végén még elveszek.
A víz, mely máskor lágyan ölel,
Most kidob magából, ha érzi rajtam,
Hogy fáradt szívem otthon hagytam.
Most nem zár magába öle.
Próbáljuk meg megint!
Te kérted, és nem én.
Most jobb lesz minden!
Te ígérted, nem én.
Csak egy lépés, csak ennyi kell, és vége.
Ha megteszem, a mélybe veszek végre.
De nem merek lépni, mert ha mégis,
Ki vigyáz rátok, ha odaleszek én is?
Édes kis hazugság,
Megfontolt, rögtönzött.
Ez lenne, mire szívem vágy?
Elkeseredett, meggyötört.
Emlékszel még a régi időkre?
Mikor azt mondtad, az enyém leszel örökre?
Hol vagy hát?
Emlékszel, mikor az ágy szélén nekem gitároztál?
Hinni szeretnék, de nem merek.
Két szemem fénytelenül előre mered.
Áldást hoz a sötétség,
Ilyenkor nem ölel a kétség.