Tóth Eszter (Eszti03)
Fújdogál a szellő,
Az égbolt is szürke.
Víztükörben jól látszik,
Hiszen az a tükre.
Maradj otthon, kérlek,
Csak ennyit kell tenni,
Nem kell csoportosan
Összevissza menni.
Kihagyhatatlan a lélegzet vétele,
Szívdobbanás nélkül az ember élhet-e?
Szemek csillogása tükrözi a lelket,
Ajkak mosolygása nyugodalmat sejtet.
A Földünk...
Odakint már szürkül,
Lámpafények égnek,
Csillagok ragyognak,
Gondolkodom éppen.
Itt van hát december,
Hónapoknak atyja,
Hideggel érkezett
A télnek első napja.
Repülj a széllel,
Szárnyalj a fénnyel,
Suhanj el csendben
Az éj sötétjével.
Nem ismertem Őket, épp csak néha láttam,
A hírt, mikor hallottam, szinte kővé váltam...
Nem is olyan rég volt,
Hogy ünnepeltünk téged,
De most újra eljött,
Eltelt egy új éved.
Őszi napsütésben fújdogál a szellő,
Lessük még a nyarat, de vissza már nem jő.
Mert ami elmúlik, az már mögöttünk van,
A fáknak levele is már a földre pottyan.
Mikor arra ébredünk, itt van a szeptember,
Mikor már az iskolást ébreszti a vekker,
Alábbhagy a forróság, de csak estefelé,
Színesedik már a táj, hullik a falevél.
Illatfelhő hömpölyög,
Fecske száll az égen,
Játszótéren kicsi lány
Üldögél egy széken.
Üdvözlet, augusztus, gyorsan ideértél,
Pedig júliustól belépőt sem kértél.
Érkezésed jelzi, megyünk ki a nyárból,
Mint terelőkutya a nagy birkanyájból.
Tudod, hogy az élet
Csak egyszerű tréfa,
Tudod, ami elmúlt,
Nem hozhatod vissza?
Forró a levegő, szinte minden szenved,
Egy nagy, jeges ital hozza meg a kedved.
Tudjuk, július van, most van az ideje,
De azért egy kicsit fújhatna a szele.
Szivárványos színek, pompázik az égbolt,
Szívem majd kicsordul, ilyen boldog rég volt.
Különleges helyet foglal a lelkemben,
Ezen a szép napon csillant egy szemecske.