Tóth Enikő Enci
Isten:
Nézz le a Földre te, nézz fel az égre ma, hol van az álmod?
Régi, kiszáradt erdeid éke lehullt az avarba,
Nap sugarára a cinke se rebben, éneke halk már!
Vacsora volt, a végső,
Golgotára a lépcső,
felkínálta a testét,
s kenyerét egyre ették...
Valami történt, reménység árad
tavaszi szélben fent, a dombokon,
bűnöd elvitte húsvétvasárnap,
túlszárnyal mindig messzi gondokon!
Oltóanyag kellene most,
szeretet,
nemcsak amolyan sok álmos
felelet,
tavasz mindig fényét adja,
lenge szél is megsimítja
kezedet!
Mi, magyarok, összetartva,
együtt jutunk ki a partra,
felettünk, ha szél is forog,
hazánkban leszünk boldogok!
Az elmaradt szalagavatók emlékére...
Évek óta arra vártunk,
érkezzen el a mi táncunk,
keringővel, kecsességgel...
Bájos az arca,
fény, ami illan,
habzik a szoknya,
lába kivillan,
vár a csodákra,
égbeli jelre,
s eljön a párja
létet emelve!
Várod már a járvány végét,
hiába,
szívünk februárnak fényén
kitárva,
kellene már sok jó program
éltető,
ám az ember még sajnos, ma
kétkedő!
Egy vallomás, pár pillanat,
érzésfüzér a lét alatt,
hogy bennem élsz és létezel,
ha nem szólsz, úgyis kérdezel!
Lényed a lényeg,
perzsel a csend,
hajnali fényben
újra dereng,
fordul a rend már,
lét, mi ragyog,
új szerelem vár,
hogyha hagyod!
Ne törjön el a szó a versben,
gondolatát így tartsd kezedben
rímmel, ritmussal, hisz a mérték
a költészetben örök érték!
Lehetsz diák, tanár, szülő,
ez a tanév nehezebb,
gondolatban felderengő,
a több néha kevesebb.