Tóth Enikő Enci
Míg szerettek, együtt vagytok,
tudod, hogy ki mit akar,
aztán mindent hátrahagytok,
napfény után zivatar.
Indul az élet, nyitnak a termek,
sok kicsi álom vár ma terád,
hangulatával majd felemelnek,
udvaron ünnep, lásd a csodát!
Hazánk könnye, eső áztat,
növeli az új búzánkat,
sárga kalász, színes rétek,
mutatja, hogy mennyit értek?
Két karom körbefon, átölel,
lelked a lelkemhez oly közel,
mindegy, hogy barát vagy szerető,
fájdalmat együtt eltemető.
Megállt a nyár az út szélén,
dobozon fekvő emberek,
üveg feszült a Nap fényén,
s megértette, hogy mind beteg!
Az életed az iskolád,
mi megmutatja önmagát,
egy állomás egy tanterem,
mely elkísér az éveken,
sok érintés, mi porba hull,
majd újra él váratlanul...
Viharban a sötét fellegek,
Isten érzi, tönkremegy a Föld,
elindulnak régi kezdetek
ige szerint, mit a sors betölt...
Ha elhagyod gyermeked,
apaként megszenveded,
lélekből vált fájdalom
fut végig az álmodon!
Erős ember, gyerek vagyok,
felnézek rá, mit akar?
ha megszólal, csak hallgatok,
lelkében a zivatar!
Itt a tanévnek a vége,
éneked szálljon az égre,
így örülj újra a nyárnak,
kék égnek és napsugárnak!
...bíznod kell még nemzetedben,
hiába, hogy országhatár
elválasztott 100 éve már!