Tóth Enikő Enci
Ott él a kalácsban,
karácsonyi fényben,
gyermekek szavában,
anyának szemében,
nagy hideg estékben,
neked adja lángját,
s az adventi éjben
hirdeti hatalmát!
Hajnali ködben távoli szánon
fut csak a lelked, tétova álom
várva csodákra, téli időkre
szívből a rosszat gyorsan kilökve!
Avarba hullt a fény,
köd teszi rá kezét,
emlékek lágy zenén
hevernek szerteszét,
kopott cipő a csend,
lábadon egyre lép,
érzésed feldereng,
szívedből álmot tép!
Halk suhanással hozza a szánja,
tél a szakálla, arca derű,
sok kicsi gyermek éneke várja,
szép a varázslat, de ő egyszerű...
Rezzen az erdő,
barna ölében
indul a szellő,
fürdik a fényben,
járja a táncát,
pezsdül az álom,
rozsdafa ágát
hullani látom!
Itt az ünnep, boldog óra,
mindenki a táncra vár,
szülő, rokon egy csokorban
a diákot nézi már!
Fényben a város, mécsesek lángja
távoli lelkek szép ragyogása,
fátyolos égen csillagok fénye
földi világunk élő reménye...
Kik már rég nincsenek velünk,
akikért sírva szenvedünk,
szellemük távol, fent ragyog,
fényesek, mint a csillagok!
Halk suhogással szállnak a fényben,
hangjuk a szélben őszi világ,
titkukat nem tudom érteni én sem,
sírra hajol ma néhány virág...
Nap melegíti a Földet,
sárgul a fényben a táj,
kis levelek lezörögnek,
érzik, hogy hullni muszáj!
Sárguló levélen,
megfáradt tenyérben,
bágyadó, kék égen
ébred az ősz.