Tóth Enikő Enci
Döbbenet, hogy telóddal élsz,
ha veled van, soha nem félsz,
posztolgatsz és nyomod lájkod,
nem tudod, ki a barátod!
...aluljáróba megyek,
megvallom, kicsit félek,
ezzel ugyan mit érek?
Ország, emeld fel fejed!
Mi lesz veled, Népliget?
Sárgul a táj, vége van a nyárnak,
álmot kergető, lassú délelőtt
sárgára festik még a háztetőt
arany kezei a napsugárnak
Meg kell bocsátani, mert gyermekem szeme kék,
s benne a könnycsepp, akár a buborék,
lehull a földre, s benne örökre megtörik a fény,
s e pillanatban oly tágas a tér,
hogy egy új esély még belefér...
Mers neked e rettenetes melegben...
Reggelre meleg lett,
rettenetesen, fecske fecsegett ereszemen
nedvet keresve, de nem kergettem el,
gyermekem eperlevemet nyelte ezerrel,
melybe jegeket tettem.
Mennyi lesz a szállás
sátorban vagy háznál?
Átok lesz vagy áldás,
ha nem az lesz, mit vártál?
Ki lájkol és ki nem lájkol?
Ki van közel és ki távol?
Lecsökkennek már a lájkok,
de csak posztolsz, egyre várod,
szerelmeddel vagy új képen,
régi párod nézi éppen,
kedveli, mert illedelmes,
pedig neki nem kellemes...
Eleven húsába a Földnek
hatol az ember,
szövetei kis részekre törnek
nagy fegyelemmel,
pusztítójának csak hull a könnye
nagy kegyelettel!
Anyák a Földön, anyák az égben,
ébred a hajnal, árnyak a réten,
Nap sugaránál nyílik a rózsa,
tétova gyermek várja azóta...
Száll a téren lenn a labda
magában,
mi jár most fent a gyermekek
agyában?
Telón játszanak ezerrel,
tabletoznak gyors kezekkel
a házban.