Toth Enikő (Teni)
Bárcsak a kredencfiókba elrejtett
csokoládém titokban mind elcsennéd,
s én ma csak azért zokognék fel, mert nincs,
felfaltad az osztozás-öröm-eszmét.
Itt-ott az agg tél nyomai még,
mik odalesznek langy simogatásra,
s nyomukon pattan az üde, zöld fű...
Mivé lesz az otthon,
ha kirepülnek a pulyák?
Szülők megöregednek,
lelküket az Úrnak adják át.
Már nincs hova hazamennem,
eltékozoltam a szülői házat,
míg könnyes szemmel néztem
a falról levedlő mészmázat.
Egy ősz anyóka mesélt,
hogy cseperedett az élet,
hol még igazak éltek,
még ha szűkös volt is az étek,
mindig meg lehetett osztani,
tudtak játék nélkül játszani,
segítséget nyújtott egy kéz,
s akkor már nem volt nehéz...
Nem hull hó didergőt már a télben,
fehér helyett fekete a világ,
csupán sűrű köd ül szürkeséggel,
ablaktányéron nincsen jégvirág,
s az idő kergetőzik a széllel.
Vég, ha eltépi az élet fonalát,
a végső búcsúzás, hidd el, nagyon fáj,
és a gyász fekete leple hull reánk,
csak a sírig látunk, onnan nincs tovább.
Hideg a szoba, dermesztő a csend,
némák a falak, pókhálós a rend,
vetett ágyon Anyám hálóingje,
poros a tükör, kopott a sminkje.
Sötét a nappal, és csillagtalan az éj,
szürke ködfelhőktől homályos lett az ég,
bús könnyeiket hullatják az angyalok,
eltévedtem e borús őszben... hol vagyok?
Adjon Isten, ami nincsen,
kacat helyett lelki kincset,
a Világnak békességet,
az embernek szerénységet,
oltalmazzon égcsapástól,
irigytől és az ármánytól.
Betlehemi kicsi jászol
gyászos lelkemben világol,
minden tél már feketében,
fájdalomnak sosincs vége.
Kikkel ünnepelnék, fent vannak az égben,
földi vándorútjuk nem futhatott révbe,
így csillogás helyett könnyesek a szemek,
sötét karácsonykor összekulcsolt kezek.