Toth Enikő (Teni)
Vándor itt az ember, léte országútján
megy sietősen a nagy, véges rév felé
bűnbe botladozik, akarva fut belé
rá se hederítve, halad tovább útján.
Vaskos akaratom szél tépi, dúlja,
és bűvös reményem ismét hibázik,
magamra maradtam, magamra újra,
elmém ötlet-vetése meddőn ázik.
Gyászruhát öltenek emlékképei a múltnak,
sírokra virágeső és bánatkönnyek hullnak,
a lángok fénylobogói szereteteinknek,
akik fényarccal meglebbentik emlékeiket.
Gyászos az ég, nem gyúltak csillagok,
talpig fekete köntösbe öltözött a Hold,
menny zokog, felhő kinyitotta zsilipjét,
borzalmas fájdalomtól nyögött fel a tél.
Mint ős-székely sarjnak erős unokája,
panyókára vetve hordom a fellegszűrt,
nyakamban lóg a szelíd-rím-torkú szó-kürt,
hátamon a belém lőtt nyilak-puzdrája.
Sokszor pöffeszkedik sértett büszkeségünk,
mint a tyúkudvarnak büszke tarajosa,
tajtékzik epés ajkunkon a zsolozsma,
düh martalócába készséggel szegődünk.
Színarany kapuból napsugár integet,
vörös-fény, lángolás, ám emészti magát,
kóbor szellőn zordságot hoz az enyészet,
eső gyúrja - szőnyegnek fekete sarát.
Őszi vágy, mint a tarka lomb,
büszkén, gyötörten a földre hull,
szellő orozza észrevétlen,
kopár és kietlen már a domb.
Körözve szárnyal boldogan a Sas,
mint bárányfelhő, leng suhogva fönt,
bércek ormán fészke szerény, tágas,
hol nem búg világzaj, tarol a csönd.
Szüntelen csak adtam és jót cselekedtem,
mégis hálaképpen pofonokra leltem...
Az üde nyár még velem volt tegnap,
hegyek ormán ragyogott a napfény,
ma rideg, sivár, barátságtalan,
szürke köd ül a völgyben idelent.
Ifjúkori, szép, napsugaras öröm,
hűtlenül elillantál, mint egy álom,
még virrasztasz hűn, ha az éj rám köszön,
aztán elnyel a reggeli aggályom.
Hol késtek vidám, zengő gondolatok?
Lelkem barlangjában a kínt fejtitek,
nagyon veszélyes mélységben dolgoztok,
örömnek szikláit hova rejtitek?
Lelkemből az ég felé emelkedik fel a vágy,
éji lepedőre teríti legszebb csillagát...