Toth Enikő (Teni)
Hazajöttem, ahol a gyermekévek
emlékére hull - bánatnak gyászleple,
s lám, a porta rozsdája felcsikordul...
Üres már a sírbolt, és sötét a lelkünk,
feltámadás fénye, világítsál bennünk,
vessük le a bűnnek átkos koloncait,
gyújtjuk szíveinkben a hit kanócait.
Indul a Szeretet
fel a Golgotára,
vállán az emberek
súlyos bűnös-fája.
Szeretettel ma felköszöntelek,
nem hoztam ajándékot, virágot,
télnek csalóka, ravasz játéka
hóval takarta be a világot.
A temető ma néma csendben fülel,
fenyőfaágakon szunnyadó szelek
hírt hordó, fáradt útjukról megtértek,
és összesúgnak a zöld tűlevelek:
Látod? A friss hant terhét alig bírja,
bú könnyeit, a temérdek koszorút
emlékek árnya horpasztja ily hamar!
Sose hunyászkodj meg,
ne húzd magad össze,
hadd nézzenek úgy rád,
mint egy bátor nőre.
A karod, mely egykor ringatott... merev,
mint ajkad, mely bölcsőm felett dalolt,
lecsuktad óceánszemed, örökre le,
nem hoz már a vörös hajnal holnapot.
Megtört a test, fáradt a lélek,
megcibálták nagyon az évek,
gyógyulni akar, tenni... érez,
tiszta elme, értelem kérdez.
Rímeimbe most szent hála vegyül,
szerelmed nem illat, mely tovaszáll,
homlokodra megértés barázdája ül
- ketyeg az idő, a perc meg nem áll -...
Sajgó szívembe
örökbe fogadnálak
- árva szerelem.
*
Fogadd be lelkem,
mint magot az ázott rög,
kél a szerelem.
Szürke fellegek vonultak az égre,
sötét festéket loccsantva a kékre,
s úgy települt le, mint valami átok,
ránk nehezültek a súlytalanságok.
Ragyog majd a Nap, csak most borús az ég-kék,
s ott van a szívedben a sok kedves emlék,
eltűnnek a felhők, s tán a Göncölszekér
hozza holdfogattal neked is a reményt.
Megint a fogadalom
az új év küszöbén,
új kezdet, újabb viharok,
s csak lengsz a semmi ködén.