Toth Enikő (Teni)
Hol vagy, te szép álom, tarka ígéret,
merre tébolyogsz, hol marad varázsod?
Tornyosuló bajok miért kísérnek,
kegyetlen fátum, hát miért alázol?
Nem is szóltam... csak suttogok,
halk imám elnyelik a rossz napok,
hiába int az ész... vigyázz, szív, nem lehet!...
Arcomra tudod csalni mosolyom,
megnevettetsz szomorú napokon,
mint egy jó szerszám a mesterkézben,
fényből és árnyból faragod fészkem.
Mondd, zavar, mit csiripelnek porban a szürke-verebek?
Mindig más portáján sepernek legjobban a rossz-nyelvek,
de nézd, amint zaj fölé emelkednek a büszke sasok,
ne azt halld, mit mondanak, érezd, hogy milyen vagyok...
Szép éveket az idő magával vitte,
helyed kihűlt, és nyomod nem látom sehol,
a bálvány összetört - eltemette hitem -
romok között szilánkos lelkem kóborol.
Negyvenen túl a nő már nem rohan, lépked,
szívörömmel értékel múltat, jelent s emléket,
szembogarát ránevelte minden gyönyörűségére,
bár teste itt-ott sajog, s kissé lusta az ébredése.
Nő vagyok, akár egy zsenge hóvirág,
mely áttör a télpaplan fagyos jegén,
erővel áldott a Teremtő... világ
zordságában - védtelen lelkem szerény.
Bár még tél van, az idő kedve szokatlanul léha,
zsenge hóvirág fejét jégpáncélra hajtja néha,
látvány kincsét oly pazarul, gazdagon osztogatva,
olykor jóságáért galádul ki van fosztogatva.
...ki nem olvasott. Mert a szó hamis
vagy mégsem? Vajon kinek hisz
az, ki egy nap majd ajkára visz?
Ma angyalszitát ráz a tél, derűsen
havaz, a kandallóban pattogó tüzet
nézem, s hallgatom a lángok dalát,
mint játszva a szikra szikrát űzet.
Valentin-nap, ünnepel a világ -
tiszta érzelemmel állsz előttem
szívedben láng, a kezedben virág,
szavat se találok, meglepődtem.
Azt, hogy szeretlek, minek magyarázzam,
mikor zord a lelked, s nem érzi a lázam,
ha a szavakon túl nem hallod az érzést,
minek fűznék hozzá bármiféle kérdést?
Éjszaka leterítette sötét köpenyét,
álomport hintett a Földre szerteszét,
talán nekem nem jutott belőle,
miért fájna? Altatója - dőre.
Hallottam a futószelek csodás sóhaját,
amikor kócaimat lágyan simogatták,
visszacsengett hangod alkonyatkor,
a vén ércharang is kongta századszor...
Vágyunk kiégett, mint máglya,
hamujában fetrengünk
álmatlan éjszakákban,
tüzén már nem pörkölődünk.