Toth Enikő (Teni)
Ha lehet, hát hozza csak vissza mindazt,
mit kegyetlenül elvett az esztendő,
drága szeretteim szép mosolyát,
hiányukkal élni nagyon rettentő.
Ma Szent Miklós püspök
az utcákat járva
könny szökik szemébe,
egyre több az árva,
minden kis ablaknál
megáll és betekint,
érzi a didergést
bent is és idekint.
Még ott vársz a Semmi csarnokában,
várod, földi sátorruhád levesd,
nehéz az elválás, fáj a búcsú,
örök nyugalomhoz... semmi kedved.
Reménytelenség éve
lassan véget ér,
és akit elvitt,
már vissza sose tér.
Szegény dalaim, kopott lantom sóhaja
- de rád jár a rúd -, szapul a sors-ostora,
e gyászban hogyan pengethetnék vidám dalt?
Erősnek láttok, mert akaratom konok,
ám voltam szomorú, vidám s néha boldog,
sok mindent kibírtam már, ez tény és való,
vigasztalatlanból lettem vigasztaló.
Elmondanám, de én sem tudom,
mit rejtegetnek még a holnapok,
merre tart a jövő? Vagy lesz olyan?
Hisz életünk hömpölygő folyam.
Mindenszentek napján
temetőbe menet
ezernyi érzés járja át lelkemet,
ha szüleim hamvából
fenyőpalánta eredne,
felküzdené magát
fényre törőn s hajlón
egy bús elégia...
Csendes temetőbe
viszem a virágot,
és sok néma síron
ezer gyertya világol,
lángnyelven, némán
emlékezni szólít,
az ott töltött idő
talán majd meggyógyít.
Szomorúan nézem, az utolsó levél
elhagyja most a néki életet adó ágat,
és a még nem olyan rég színes-virág-réteken,
a szirmok kókadtan esnek avarágynak.
Kopott pennám tintába mártom megint,
hogy versbe leheljem rímem, mely heves,
az ihlet öröm-nektárt bont szelíden,
bár sugara már ősz, szándéka nemes.
Vigyázd szívedben
a nyár melegét,
hisz jön az ősz,
látod, hogyan festi
dérecsettel
a fák zöld levelét?
Emlékszem, tavasszal jöttél
a berken át,
rügyet bontottak az ágak,
virágba borult a rét,
méz-ízű csókkal,
illat-bókkal elvarázsoltál,
olyan volt felettünk az ég,
mint egy puha pléd.