Toth Enikő (Teni)
Csupán a hit segít,
hogy legyen reményed,
a messze tűnő öröm
szívedig elérjen...
Csak négy szál gyertya,
áldott, szent várakozás -
tisztulj meg, lélek.
Csak kis szeretet szeretnék lenni,
hogy békét nyújtsak a nagyvilágnak...
Fent, a dombtetőn szól egy rézharang,
hangja oly ékes, messze száll a hang,
mellette kilenc tölgy - lágy illatár,
meddig ellátsz, magasztos láthatár.
Nézem, a falevél
búcsút mond az ágnak,
kertem virágai
dideregnek, fáznak,
a bágyadt verőfény
erőtlen és beteg,
a szürke házfalon
apró kis bűnjelek.
De jó, hogy ma még napfény simogat,
fürdet verőfénynek puha keze,
s hallom, amint a hulló falevél
búcsút danol, édeni lágy nesze.
Ó, te vén Ősz, sokat láttál már,
mégis olyan csendes az ajkad,
bár sírásra görbíted a szád,
bús gyászod mégse látszik rajtad.
Ez hát az én vándorutam,
a röpke éltű életem,
hol majd a percek, az idő
őrzik halovány emlékem.
Ősz kezdete - esős álom -,
egyre haloványabb a fény,
sír az ég, elmúlást zokog,
oly tudatlan még a remény.
Ma korán felkeltem,
bejártam a kertet,
legszebb rózsáimat
Neked én leszedtem.
Jön, jövöget az ősz, vele ezer szín,
festeget már a természet odakint,
a rétre hemperedik aranyával,
ahol szürkeség van, színből odahint.
Hogy mit érzek, nem érdekel senkit,
van-e hitem, vagy talán az nincsen,
honnan hullik e sok rím belőlem,
írnokává választott az Isten?
Könnyezve írom e levelet,
bánat soraival üzenem,
átkos bú sulyka ül szívemen,
és ritkán adatik szeretet.