Toth Enikő (Teni)
Bírálj, vess követ rám, ha úgy tartja kedved,
de nem játszom már, ahogyan jó neked,
miközben hullunk szét, mint bontott kéve,
ámítással igyekszünk - semmit-nyújtó révbe.
Megfogta kezem, talán mentünk a végtelenbe,
nem kérdeztem hova, hiszen bíztam benne,
mindig is óvott, ha baj szakadt reám,
szigorral nevelt - becsületre Apám.
Kunyhóban születtem, nem kell a palota,
legfontosabb nekem lelkem állapota,
ahol szeretni lehet, s szeretve lenni,
és mindig igaz szívvel másokért tenni.
Születtem, hol a Nagyküküllő először érint várost,
és legszebben édes anyanyelvemen csendül a nóta,
faragott cserefa bölcsőben kaptam kihímzett vánkost,
vigyázom első, legdrágább kincsem hosszú évek óta.
Szürke karámban ücsörgő csillaglovak,
csatornázik az ég, nincsen éji fogat,
karcsúsodó holdkaréj ezüstöt vedlett,
nedves a vásártér túl, a felhők felett.
Sápadt utcalámpa hajléktalansága
betéved a Holdnak koldus udvarára,
árnya settenkedik, fénye szakadt, rongyos,
az ezüst ám ott is már sovány és csontos.
Hívtál, és menten siettem hozzád,
hadd láthassam rózsapiros orcád,
botladozva jöttem árkon-bokron,
átgázoltam tüzes, földi poklon.
puha virágszirom hullik
- kertem mint fehér selyemágy -
illat fűbársonyra csuklik...
Fehér a fal, s köröttem minden
izzadt: vánkosom, hálóingem,
színtelen infúzió cseppje,
nincs bánata, nincsen keresztje.
Szeretni születtem kerek e világra,
nem tékozlom létem se hiába,
akkora a szívem... mintha bolygó lenne,
várlak szeretettel, te is elférsz benne.
Élni akart, áttörve a tél jegét,
zsenge szárból kidugta fejét,
mint szüzek szelíden, tisztán
ábrándozott a tavasz titkán.
Szerelmünk nem volt más,
mint kerékbetörés,
s a pillanat, egy villanás,
dübörgő mennydörgés.
Pöre-szikár - test olyan rideg, kietlen,
mind acélszörnyeken a páncél,
és ráterül vastagon a sötét-kor,
meg se kérdi, akarom
továbbvonszolni a színpadon?