Tóth Bertalan
Az én szavam a csend,
s te érted hangomat.
Angyali mosollyal hálálod,
mit súg a gondolat.
Ki kell-e mondanunk? Vagy hagyjuk,
hadd simogassa a fontosat.
Anno és most
Már letűnt minden, minden, ami szép volt.
A közöny ködébe fúltak az álmok,
S összefogás helyett álszent röpködnek
Az egymást vádoló alpári átkok.
Képzeld el,
Képzeld el a semmit!
Ez lehetett a kezdet.
A semmiből élet lett.
Egy esti gondolat
Bíbor liliom ragyog az alkony horizontján
elcsitult szelek csöndje simogatja a fákat
a szédült álmok máshol keresnek menedéket
ifjúságom szívemnek bizsergéséből árad
mely leszűrte bennem a múló évek csodáit
modern világ avétos romjai közt elveszve
járom utam az élet ingatag pillérein...
Az idő kősziklákat görget,
rajta sodródom az élettel,
mezején egyszer találkozom
az elkerülhetetlen végzettel.
A legnagyobb ellenségem
nyargal megállíthatatlanul,
pedig tarthatna néha...
Zempléni a bölcsőm egyik ága,
itt fogant meg lelkem ifjúsága.
Innen int vissza a gyermekkorom,
a lelkem mélyén idetartozom.
Réges-régi boldog gyermekévek...
Anyám végtelenül jó szívének
hálám. Jósága könnyet ejt bennem...
Akkor huszonhét volt, s most már hetven.
Örökös vágyaidban
még dalol a sóvárgás,
s álmaid mennyországa
csak kacérkodik veled?
A lét vonulata
röpke szempillantás,
szürke hangulata
idült időrablás.
...akkor már kalandvágy nem hevített,
a jövőt fejembe ámították,
mosták, de az élet megsegített,
s cselekvésig edzett a bátorság.
Régen nem aggaszt semmilyen métely,
szívemben ragyogsz, mint a nyári Nap.
Aranyló napfényben simogat a tavasz szellő,
derült égen imitt-amott hamvas bárányfelhő.
Rezzen az ág, őszapó röppen a boldogságba,
s én csak ámulok, mint hibbant rab a cellájába.