Tóth Bertalan
Gyakorta tekintek vissza,
Révedek a messze múltba,
Őrzöm szép időknek lángját,
S látom lelkem tisztaságát.
Negyedszázada már, hogy láttam,
S azóta sem ilyen templomot.
Már akkor a szívembe zártam
Az örökbecsű kölni dómot.
Ha már nem leszek,
Temetőkben ne keressetek,
Nem találtok ott,
Csak gyászos márványkereszteket.
szeretek lenni
madárénektől
jól ébredni
édes álomból
vígan kelni
a friss kenyeret
vajjal enni
tennivalómat...
Tikkadt, forró nyárban hűs vizét vágyom,
végtelen csendjében az Istent látom.
Régóta akartam hozzátok szólani,
Ti kedves, jólelkű versíró angyalok,
Öröm zúdítja rendre lombozott lelkem,
Mikor a Poeton verseket olvasok.
Fülemben zendül a tébolyok sikolya,
agyamban zúg a bizonytalanság utópiája,
s bekerített a félelemkeltés bástyája.
Megtévedt embereket látok mindenütt,
hiába dúdolok én a szeretetről,
lehet, én vagyok az, aki bakot lő.
Az utad mindig göröngyös, ha nem kísér senki,
Zegzugos létedben ő csak spanod akar lenni.
Mindennap tükörbe néz az ember,
S látom az ősznek gyorsuló lépteit,
Belátom, minden elmúlik egyszer,
De sulykolom a szép élet érveit.
Még elmondanám, ámde most itt vagyok
A fénynek innenső, fáj oldalán,
Hol jelenembe égett a múlt, vacog
S gyötrődik minden képzetem, Apám.
Virágzik a tarka rét,
Kankalinok szerteszét,
Zümmögnek a méhecskék,
Gyűjtik a sok mézecskét.
Egy fehér hattyú szépeleg a tóban,
A gyöngyöző napfényt vibrálja a szél,
Feldereng bennem egy vészjósló szólam,
A zord, pörgő létben mi lehet a cél?
Minden gyermek külön csoda,
Kíváncsiak, mi micsoda,
Fontos nekik a figyelem,
Akkor jó, ha nincs fegyelem.