Tóth Balázs (Toth-Balazs)
Jaj, de fájok, jaj, de sírok.
Szétesek minden napomon érte.
Kicsi lelkem oly mód szenved.
Versre írni azt nem lehet.
Nagy búsan pihen
A téli szellő fúvásában.
Tél integet a messzi rónaságban.
Természet már aluszik.
Álmos kis csillag köszönt az égen.
Szépen pislákol a hold fénye.
Lassan elhalkul, és veres fényáradat köszönt.
Már a nap is hét ágra süt reám.
Várok magamban s látván
Sok boldog ember tudom hogy
Nincs senkim aki boldogít
S aki mégis van az nem a boldogítóm
Sőt ő egy démon
Kongó-bongó, fényes reggel
csirgő-csörgő lánc csörgött.
Ugatott egy kutya mellé, s
a macska ugrott.
Egyedül vagyok, éppen most érzem.
Fekszek a földön, s a csillagokról nézem.
A kollégium padlóján, nagyon szépek a csillagok,
Viszont rájövök, egyedül nem vagyok.
Szerelmes legények csókot
Adnak szép szerelmüknek.
Virággal s öleléssel kínálva őket.
Én undorral vizslatom őket.
Attila, magyarnak királya,
germánok császára,
dákok fejedelme.
Világnak pörölye,
Istennek ostora.
Karácsonynak szentelt
napján nyílik már a fenyőfa.
Azon nyílik fenyőága,
miből nyílik fenyőfaág.
Hideg emészt, mint
Keserűség az ember szívét.
Utolsó mentsváram
Messziségben vár, s csak kis
Gyertyafény látszik belőle.
Duna partján ülve
néztem a fagyos Dunát.
Gondolkodva, mi hol
hideg, s mi nem.