Tóth Attila István
Megúsztad kalandod
Icipici,
fürge nyuszi,
fényem hajtja,
bokor várja.
A vidám nyár kétségbeesik,
az ősz koporsójába hullik,
a fonnyadt tél sírjában nyugszik.
Villámként csapott le a hír,
arcodon nincsen többé pír,
lelked elhagyta a testet,
a fájdalom bús képet fest.
Az erdőbe süppedek,
a madarak dalolnak,
fás karok tekeregnek,
álmaim elszunnyadnak.
Ismét felvirradt az anyák napja,
az angyal táncát a mennyben ropja,
kezed a fejemet simogatta,
lényed bennem a reményt tartotta.
Most sajog a lelkem,
tegnap beütöttem.
Kékre-zöldre vertem,
kezeidbe tettem.
Fújtató, pej lovak
fémes patáit hallom,
szárnyaló madarak
dalolását hallgatom.
Bennem vagy és perzselsz,
űzöl és kergetsz,
tőled folyton megégek,
eszméletre nem térek,
örökké benned élek,
míg félek, remélek,
ha megérintesz,
felébresztesz...
A boldogság fényes tapintása,
felfoghatatlan, izzó varázsa
számomra csak illó éterolaj.
A szorongás kiszegez,
már nem bírok mozdulni,
félelem fület hegyez,
nem akarok zuhanni.
Hatvannyolc éved elszaladt,
őszre fordult már a hajad,
körém fonod fáradt karod,
kezembe temeted arcod.