Tóth Attila István
Zsongás bongás
Millió virág törekszik a nap felé,
édes illat lengedez a levegőben,
bódít az átkaroló üdeség dél felé,
patak csörgedez a hűs erdőben.
Réveteg kikelet
Tavaszkirálynő
megérkezett.
Fátylában nő
a bő meleg.
A tavasz üde arcát mutatta,
madarak énekeltek a fákon,
a tél hirtelen orcán csapta,
halak szenvednek a szákon.
Félárbocon a házak szemei,
ásítoznak a naplementében,
megremegnek az ég ereszei,
ijed a Nap kétségbeesésben.
Eredő erő
A szűz hó nehéz súlyként
húzza le bakancsos lábam,
az erdőben tombol a tél,
a hideg savként marja állam.
Élénk remény
Kínlódnak a sötét felhők,
a tél az utolsókat rúgja,
mint nők fején a kendők,
a lankákat hóval beborítja.
Szopogatja a föld a havat,
szikkadt levelek gubbasztanak,
a meleg győzelmet arat,
csak a baglyok virrasztanak.
Lelkem telén
Mezőbe harap a fagy,
nyögnek a görbe fák
fullasztó hideg alatt.
Ködben lapul a téli táj.
Elakadtak a vastag felhők,
lelkemben nyomasztanak,
hogy nincsenek már hősök,
imádkozók sem virrasztanak.
Narancsban tündöklik az ég alja,
felhők úszkálnak a medencében,
aminek partjait az idő nyaldossa,
az elmúlás pihenget puha ölében.
Egyedül a sötétben, csak Veled
Álmosan mozdul a kapu,
a templom mélye megölel,
mint szempárban a vaku,
a néma csend szinte felöklel.
Vigaszangyal
Karácsony sötét estéjén
bájos angyalka rám néz,
könyv pihen a jobb kezén,
tekintete rögtön megigéz.
Megindít a világ szépsége,
mint gitárhúrba bújt őserő,
ráfolyik a zenész idős kezére,
majd bent, patakként tör elő.