Tóth Attila István
Sötétség rogyasztja meg a piros fényességet,
térden rúgva beküldi a naplementébe,
a reménység megolvasztja a feketeséget,
legyen mit vinnünk magunkkal az érces éjbe.
Borongós felhők a kék égen
rosszkedvűen felborulnak vagy szétszakadnak,
régi arcok néznek a képen,
bensőmben villámgyorsan, fájón szétfoszlanak.
Karácsony éjjelén
ragyogjon ránk a fény,
arcunk simogassa
a szeretet karja.
Édesapámnak hetvenötödik szülinapjára
Háromnegyed évszázad
elmúlt pillanatok alatt,
megőrizted tartásodat,
nem hajoltál kényszer alatt.
Meglátogatott a halál angyala,
olyan széles és mély a birodalma,
könyörögve kértem vigyen magával,
de a döntés jogát csak nálam hagyta.
Ötvenedik házassági évfordulótokra
Ötven év elrohant,
akár egy kósza pillanat,
akarat megfogant,
nőttem szárnyaitok alatt.
Hatos és kilences egymásba akadt,
készítik már hetvenes ruhájukat,
megperzselődnek a forró Nap alatt,
egyetlen év milyen gyors, hűs kábulat?
Énemnél csak testem
hízlalják itt jobban
kietlen lelkemben,
állnak példás sorban
Párát pipál a hegy,
felhők örvendeznek,
könnyet fakaszt a kegy,
bíbort permeteznek
Összetörték a szívemet,
darabjaira hullott szét,
összegyűrték a lelkemet,
megjártam a pokol mélyét.
Megúsztad kalandod
Icipici,
fürge nyuszi,
fényem hajtja,
bokor várja.