Tóth Attila István
Kibontakozó keret
Párát lehel a föld,
szállingózik a köd,
csacsi iázik messze,
lovak patája nesze
Eltűnt szemem fehérje,
vérben úszik szegényke,
milyen csapás érhette,
hogy magát befestette?
Örök önvaló
Álomban ébrenlét,
szólított az öröklét,
fülembe suttogtál,
némán átkaroltál.
Aggtelek
Tündöklő alakzatok
csüngenek a falakon,
izzadó homlokzatok
törnek át a padozaton.
Ezüst szalagként
kanyarog a Hernád,
izzó kemenceként
a Nap zenitre hág.
Rójuk a szűk utcákat,
ragad rajtunk a kosz,
nem követünk mintákat,
amiktől úgyis undorodsz.
Templom szunyókál egyedül
a meleg nyári napsütésben,
apró madár a fa tetejére ül,
pici bogarat tart a csőrében.
Álmomban kitárult a Menny,
lubickolt lelkem apró halként,
amint elért a végtelen kegy,
gondolataim nem álltak gátként
A mély óceánból vagyok
aprócska, könnyű hullám,
egyedül halálra fagyok,
de nem hűl ki a hullám
Eme kora reggeli, békés órán
élénk fényben fürdik a táj,
kilépek az ébredés ajtóján,
lelkem lángol, zsibbadva fáj.
Eljött a várva várt nap,
rád ragyog a fénysugár,
ma még apa sem harap,
téged csak a kaland vár.
Puha, kérges tenyereden ülök,
leszegett fejjel várakozok,
örök kegyedben fürdök,
miközben magamba fordulok.
Az idő homokként pörög
az ujjaim között,
a tér madárként köröz
agg fejem fölött.
A számban feszül az íny,
éles fájdalom gyötör,
megragad, elkap a kín,
mint kismadárt a pöröly.