Tóth Attila István
Ma reggel kopogtak az ajtón,
a tavasz állt ott zöld ruhában,
szavak jöttek ki számon fakón,
illat ölelt felhőbe bújtan.
Arcomba bámul a Hold,
kilökte már a Napot,
félénken lavírozott,
útilaput kapott ott
Bimbódzó kikelet
Tarka bimbókban érkezik a tavasz,
élénk színekben rügyekre fakad,
két feketerigó házamnál matat,
bennem az öröm könnyekben apad.
A hamisság széthullik,
az általunk ismert világ
atomjaira bomlik,
mélyre süllyed a hazugság,
a varázslat megromlik,
hirtelen lelepleződik,
vörösen lángolunk itt,
az igazság építkezik...
A halál szemeibe nézek,
könnyedén belenevetek,
vele halkan feleselek,
a pánikban részt nem veszek.
Áldozatává váltunk a jónak,
a hitelből vett, óriás egonak,
plázákat építettünk Mammonnak,
rakétát lődöztünk szomszédoknak.
Az egyhangúság
csak egy hangot ád,
keserű borát
ihatod magát,
unalom sorát
látod odaát,
megsebzett tortát,
elhagyott portát...
Kihullottam az áramló egységből,
örvényként szippantott be anyám öle,
csak maradni akartam büszkeségből,
de lesújtott rám a sors kemény ökle.
Madárként szárnyal a lelkem,
víg dala messze hallatszik,
megadta magát a testem,
ellened nem tiltakozik.
Gyönyörű az élet,
hőn repes a szívem,
madár dalol reggel,
melengeti lelkem.
Sötétség rogyasztja meg a piros fényességet,
térden rúgva beküldi a naplementébe,
a reménység megolvasztja a feketeséget,
legyen mit vinnünk magunkkal az érces éjbe.
Borongós felhők a kék égen
rosszkedvűen felborulnak vagy szétszakadnak,
régi arcok néznek a képen,
bensőmben villámgyorsan, fájón szétfoszlanak.
Karácsony éjjelén
ragyogjon ránk a fény,
arcunk simogassa
a szeretet karja.