Tóth Albert
Én a szemedben önmagam látom, s esdeklő
pillantással lesem, pupillám hátsó falán
pislákol-e még az oly régóta veszteglő
remény, legszívesebben visszafordítanám
vakvágányra futott sorsom új dimenziók
mentén, és torkaszakadtából ordítanám...
Lépéseit aprózza, sohasem siet,
A falhoz közel lép, ráérősnek hiszed,
Sötét szemüvege a védjegye,
Az óvatosság, mintegy a névjegye...
Ezt nem tarthatom meg örökre magamnak,
rám omlanak az emlékek, betakarnak,
nem várhatok ezzel tovább, hidd el, kedves,
hangomon érzed, remeg, kissé rekedtes.
Hajad vörösen szereted, és festeted,
én hagynám, maradjon eredeti, barna...
Én tudtam, hogy tilos, de... hátha mégis.
Gondolkodtam persze, de csak ha ő is.
A tiltott gyümölcs mindig vonzó,
Na de a gondolat az miért torzó?
Mielőtt elmegyek, el kell mondanom Neked,
minden percet őrzök mosolyoddal kibélelt
fiókokban gondosan lezárva, a Veled
töltött órák azóta ezerszer kiérlelt
pillanatait, s ha a magány úrrá lenne...
Hogy gondolhattam, nélküled teljes az élet,
mitől is reméltem, sorsom majd jobbra fordul,
reményt vesztett világom nem érhet így véget,
vágányról letért utam sínje rég kicsorbult.
Egymást húzzuk ki a gödörből mi mindennap,
mert a hullámvasút, amiben élünk, visz le,
vagy repít magasba elfeledve, hogy tegnap
még omladoztak az álmaid, ám reggelre...
Sok mihaszna álmom a végtelenben találkozik
majd Veled, remélve, nem szelídülnek reménytelen
vággyá, tán` a tépelődés szobrát is megfaragták
már, annyit hezitáltam, lépjek-e egy hatalmasat...
Valaha szégyelltem sírni, hisz férfi
vagyok, már nem adok rá, nem érdekel,
fájdalmát mindenki másként éli meg,
és van, ki imazsámolyon térdepel.
Ha hegyeket nem is hordanék el... kisimítanám
homlokodon a redőket, kezembe venném kezed,
ujjaimat ujjaidhoz illeszteném, pulzáló...
Elég lenne mindössze egyetlen éjszaka
ahhoz, hogy elmeséljem Neked az életem,
mert a sötétség és a pislákoló holdfény
tágra nyitná pupillám, s kezedben a kezem
őszinte szavakra biztatna, és kinyílnék,
gátlásaim mind kinthagynám a belépőben,
s felakasztanám a fogasra, és benyitnék
szabadon véve levegőt, s tudom, elröppen...
A metró tényleg koszos kissé, de legalább pontos,
a jegy ára csomagban elfogadható, nem borsos,
Brooklynban az őszibarack nem szőrös, hanem kopasz,
van hentes, pék és zöldséges, egy komplett negyed olasz.
Szabolcska Mihály után szabadon
Rózsaszínű darvak kergetik a bárányfelhőket
a szappanbuborékot langy álmos szellő fújja szét
(most látom elfelejtettem kitenni a vesszőket!)
ni, amott egy lufi repül, szív alakú, olyan szép!