Török Stenczer Enikő
Ahol a szavak kevesek,
a látvány magáért beszél.
Ott jártunk!
Szebb csodát még nem ismerek...
Fölényes fintorral némán kacagok, hangom nem hallja senki,
Ujjal mutatnak rám azok, kik ma sem tanultak meg szeretni.
Könny gördül végig arcomon, fáj, hogy mégsem leszek halhatatlan,
Csak ülök a szomorúfűz alatt, valami imát mormolok magamban...
Lesütött fejjel, keserű szívvel, félénken, halkan
(kérni jött)
emészti szégyen, dühöng a léten, hogy miért éppen ...?!
(megszánom őt)!
Temérdek emlék tolakszik ma körénk,
A múlt megszépülve tárul ismét elénk.
Nyissuk meg szívünket az emlékek előtt,
Ki-ki, feledje most, mit sorsa neki jelölt!
Íme, a színen, ha tetszik: - vásznon,
- Itt, most, mindenképp papíron... -
Három formában, három korban
Vázolom, miként udvarolnak
A nőknek a férfiak.
Kínoztad,
aláztad,
kitépted
vasmarokkal
szívemből magad!
Azt mondtad - AKKOR - kincs vagyok,
Körültáncoltál szerelemmel.
Hitted, hogy én vagyok a fény,
Beragyoglak az életemmel.
Uram, adj békét, meleget!
Árva-koldus a szeretet
Bár új csodáról álmodik,
- Lásd, üres kézzel távozik.
Ezernyi apró fény, sok pici mécses lángja
félénken pislákol, a szél, ha útját állja...
Nem létezem, te sem létezel,
üres a szó, már nem kérdezel,
nem aggódsz értem, be sem takarsz,
nem látod már, amit nem akarsz.
Van valahol egy tanyám, ami nekem minden.
Itt ringatott jó anyám régen: itt születtem.
Van valahol egy patak, régi játszótársam,
s valahol egy csöndes utca: ezen mindig haza jártam.
Hallottam a sóhajod ma, amikor hívtál,
Átsugárzott óhajod, pedig alig szóltál.
Mélyről jött a sóhajod, majd’ mindent elárult,
Hogy az emlék nem fakult, még el sem halványult.
Bántottál - s ez nem volt jó neked!
Tudom, hogy fáj, hogy nem vagyok veled.
Nem értelek! Te konok áldozat!
Azt hitted, miattam ér sok kárhozat?