Torma Ágnes (Bűbo)
Lángba borult az ég alja,
Szívünkben zeng Beltane hangja,
Tavasz a nyárnak integet,
Szeresd mindig az életet.
Dalt írnék a Föld napjára,
Mitől nem érezné, milyen árva,
S tudná, mit értünk tesz, az nincs hiába,
Bár az ember beleájult rég álmába,
Rongál, átkoz nap mint nap,
Önmagából nagyot harap.
Gyógyítsd meg, éltet adó Nap,
Sugaraiddal szépséges arcomat,
Világítsd be lelkem zegzugát,
Azt, hova két szemem sose lát,
Árnyak helyett árnyékok legyenek,
Mit óvón ölel át a szeretet.
"Fecseg a felszín, hallgat a mély,"
Erről szólna (?) most e költemény.
A nappalt is felváltja az éj,
Egyik a másikról nem ítél,
Ahogy nappal nélkül nincsen éj,
Csiga nélkül sincsen csigahéj.
Én vagyok a jövő,
Én vagyok a meNŐ,
Tölgyfa, mely égig NŐ,
Nap fénye, lemeNŐ,
Nyáron a rekkeNŐ,
Ringató, lágy szellő,
Tüllfüggöny, lebbeNŐ,
Hófehér keszkeNŐ...
Az vagyok, ki téged visszatükröz,
Az vagyok, ki mindig trükköz,
Az vagyok, kinek semmi sem számít,
Az vagyok, ki téged lépre csábít.
Látod, ahogy kint szikrázón süt a nap,
Kérés nélkül ontja a sugarat,
Fénye hull fűre, fára, virágra,
Te sem vÉLETlenül cseppentél e világra.
Épül az új, távozik a régi,
Mind, ami nem eredendőn égi,
Ezt szívében mindenki érzi,
Mégis sok ember börtönét visszakéri.
Soha semmi nem véletlen
Ebben az áldott életben,
Érted van minden, kedvesem,
E játszótéri terepen.
Ímhol, megjött évünknek az utolsó napja,
Ki nem figyelt, a hírt itt facebookon kapja,
Hűtőben hűl már a sok-sok üveg pezsgő,
Az új évet köszönti egy dobszó, ami pergő.
Adventi koszorúnk gyertyái immár négyen égnek
idejét mutatva, hogy lassan vége a sötétnek.
A gyertyákkal együtt tán szíveinkbe is fény kerül,
belülről jövő, derűs mosoly arcunkon szétterül.
Elmossa az eső a világ fájdalmát,
Meghallod-e cseppjei közt szíved halk szavát!?
Érzed-e, mondd, hogy szép az élet,
És el kell engedd minden szenvedésed?
Ma ismét gyertyát gyújtasz,
mire az van írva: Remény.
Kegyetlen világunkban
úgy gondolod, ez kemény.