Tordai Mihályné
Megszülettél e földre azért, hogy szeressél.
És megtaláld valakikben önmagad felét.
Boldogságra lelni minden pillanatban, várva
a belőled fakadó sugallatot, a lágy zenét.
Lassíts kicsit, ne fuss, eliramlik az élet.
Ne harcolj a sors ellen, nem kell győzelem!
Hajolj meg az élet előtt, ne viaskodj véle,
hagyd őt békén, ne szállj folyton szembe véle!
Nehéz nélküled
Végtelenül múlnak napok és órák,
csak bolyongok, oly nehéz nélküled.
Nappal is behunyt szemmel járok,
egyedül fényt sem lát két szemem.
Mélán kóborló lelkem
magasan repül a Turullal,
de gyenge szárnyaim
küzdenek a magasba.
Légy ember minden helyzetben,
minden állapotban, megmérettetésben.
"EMBER" - akkor is, ha nem renomé,
és még nyeremény sem jár érte...
Fohász
Mennyei Atyám, jóságos Istenem.
Lelkem mélyén beléd vetett hitemmel
borulok a feszülethez, lábad elé, Uram.
Imádkozom hozzád koldusszegényen,
mert Te vagy e földön minden reményem,
tudom, hogy meghallgatod imámat, Istenem.
Szemeim már fényüket veszítvén
homályos fátylak borítják,
füleimben eltompult hangok,
melyeket már alig hallok.
Eljött már a tanév vége, örülnek a gyerekek.
Tanulással tele napok most feledőbe merülnek.
Patinás, ékes szóval hímzem ködmönömet,
s kiviszem gyorsan a piacra,
mert tudni szeretném, ki veszi meg?
Mezei nyúl
Zöldell a rét.
Napfény árad.
Ki futott itt?
Egy sztyepplakó?
"Költő vagyok - mit érdekelne
engem a költészet maga?"
Tollat ragadva kelek viadalra...
a gondolat mélyen lelkembe váj,
mint haldokló utolsó szava.
Mint egy kalitkába zárt madár,
Ki menekülni kész,
Mint mikor a harangokat félreverik,
Mert jelzik a veszélyt,
Mint éjszakák, melyeket
A nappalok váltnak fel,
Mint az öreg kakukkos óra
Megfáradt kakukkmadara...
Soha ne mondja meg nekem senki, mikor nevethetek!
Ne akarják elmémbe vésni lényegét a mondanivalónak,
Ne adják tudtomra, melyik úton kell majd mennem,
parancsszóra nem lehet senkihez sem viszonyulni.
Fájdalmas szenvedés közt suhan el a féltés,
hegyes karmokkal mar szívembe sok kérdés:
még virult az elmúlt nap, másnapra elhervadt,
hajnalra megdermed perzselő, égető vágyam.
Kérdem én, vétek-e, hogy szeretni vágytam
erdőt, mezőt, virágos rétet s a fényt,
amely felébresztette bennem a reményt?
Megfáradt testemben lélekszárnyam
bilincseit ledobva kitárulkozott.