Tordai Mihályné
Sötétségben élek
Hová nem szűrődik be Napnak fénye,
életem selyemburokba fogva várja
egybeforrva a sötét hajnalokkal,
hogy nehéz sorsom dübörgő zaját
megnyugtató, csendes napokra váltja.
Sűrű ösvényén tévelyegve,
sajnos, elveszett a képzelet,
kitörlődött emlékéből, hogy
mit szeretne és mit keres.
Nyaraltam nagyanyónál,
hej, de régen volt,
akkor még szívemben
vidámság duruzsolt.
Megérint a természet varázsa...
Akárhol vagyok, akármerre megyek,
körülölel, gyönyörök közt pihenek.
Becsukott szemekkel is
Hallom a fáknak suttogását,
ahogy a lágyan fújdogáló szél
meglibbenti a zöldnek sok-sok
színeiben pompázó leveleket.
Már érzi a nyár az elmúlás szelét,
szomorkodva csügged a sárgulás.
Őszapó megvillantja fogsorát,
táncba hívja jégszívű télanyát.
Valaha, régen a szívekben olyan sok volt a szeretet,
Értékelni tudtunk minden pillanatot és perceket.
Nem hajszoltuk a vagyont, csillogást, gazdagságot,
Nem kergettünk soha reménytelennek tűnő álmot.
Az élet időnként olyan igazságtalan,
Sokszor borzasztóan nehéz tud lenni,
Ám mégis mindig meg kell azt becsülni,
Hiszen általuk fogsz majd előrébb jutni
Amikor már úgy érzed,
nagyon égeti bús szívedet
a lángoló tűzzel perzselt,
sajgó, hasogató hallgatás
Napjainkban megváltozott minden.
Fénytelenebb az ég, fakóbb a föld,
színét veszítette a szivárvány.
Fejet hajtva, térdre borulva
Köszöntelek, Magyarok Nagyasszonya...
Édes Istenem, te adtál nékünk édesapákat,
hogy gyermekeikről méltón gondoskodjanak,
életünk napjain tiszta szeretetet adjanak.
Édesapám kora reggeltől késő estig,
a határban a földeken traktorral
izzadva szántott, vetett, aratott,
hogy nekünk mindent megadhasson!
Ha kérdezlek, kérlek szépen, válaszolj,
De gondold át, mit mondsz, nagyon jól.
Ne légy túlságosan nagyra magaddal,
És ne hivalkodjál soha a szavaiddal.