Tordai Mihályné
Fenn az égen holdsarok,
ott ragyognak a csillagok,
csilingel már száncsengő,
Mikulásapó nem ténfergő.
Ver a szívem egyre többet, egyre hevesebben,
nyugtatgatnám én, de sajnos egyre elesetten.
Az idő vasfoga mély nyomott hagyott benne,
a szenvedés őt rendíthetetlenül megkereste.
Adventnap négy gyertya sóhajtozik csendesen,
Egymás után lobban lángjuk a szeretetünnepen.
Nagyot sóhajt fehér gyertya, megkérdezi pirosat,
Miért hagyott gonoszság a világban nyomokat?
Lelkünket adventi türelem járja át,
szeretettel várjuk a Mindenség Urát,
aki magához öleli minden gyermekét,
elhozza közénk a szívek üdvösségét,
kinyitja a szeretet, remény kapuját.
Csokrot kötöttem szeretetből néked,
mely lelkem kertjében növekedik érted,
fogadd el ajándékul névnapod ünnepén,
adjon boldogságot szívedbe könnyedén!
Mikor megszülettél, édesapáddal
Szilvia nevet adtuk neked bájával,
ezért így minden évben e napon
a te neved hangzik minden ajkon.
Elhiszem, hogy fáj a sértő szó,
de te is tudod, bánkódni nem jó.
Engedd el, hagyd magad mögött,
ne cipeld soha, mint nehéz rögöt!
Verseket szerettem volna írni, sokat,
éppen úgy, mint a híres, régi nagyok.
De ők már mindent megírtak helyettem,
ami megtörtént eddig a valós életben.
Lángoló mécsesek, eltemetett álmok,
gondolatokkal tele, sírotoknál állok.
Feltörnek most bennem az emlékek,
fekete gyászomba mélyen beleégnek.
A gyászos temető borúján
megcsillan egy fénysugár,
szeretet száll alá az égből,
fénysugarat sző emlékekből,
sírhantokat takar be véle,
könnyet csal gyászoló szemébe.
Nehéz a szívem, bánat súlya nyomja,
földi életem a gyötrelmeknek foglya.
Úgy várlak Téged, hogy mellém állj,
jelenléteddel erőt, vigasztalást adjál.
Múltak napok és múltak évek,
amióta megszerettelek téged.
Jó érezni, hogy itt vagy velem,
jóban, rosszban fogod kezem.