Tordai Mihályné
Kállai kettős
"Felülről fúj az őszi szél,
Zörög a fán a falevél,
Ugyan, babám, hová lettél?
Már két este el nem jöttél.
Hm, hm, hm, hm, hm - hm, hm, hm."
E sunyi, ármánykodó világban,
megtévesztett hamisságban
ritka az, aki hű barátod marad,
aki bajban is melletted halad.
Feléd száll sóhajunk
Hallgasd meg, Urunk,
hozzád esdeklő szavunk,
könyörgésünkkel mi
tehozzád fordulunk.
Ismét eljött az éjszaka,
ahogyan az mindig szokott.
Leáldozott a Nap fénykora,
ahogyan az lenni szokott.
Így a mai napból mindent
újra maga mögött hagyott.
Ej, mennyi rossz történt
sok emberrel ezen a világon.
Ó, bárcsak vége lenne már,
mindennél jobban kívánom!
Amit gondolok, amit megosztok,
egy érzés, melyben a világ ragyog,
mint szemeimben a könnyharmatok.
Benne van egy élet, az értelem,
szívem mélyén megannyi érzelem,
benne vagyok, eggyé válok véle.
Megrészegít - e fénylő csillogás,
szivárvány színében ragyogó ár,
napfényben fürdőző léleksugár,
életeknek örök megtisztulás.
Kedves szívem, csitulj már,
hidd, sóhajom úgyis rád talál.
Nyugalmat már csak álmaim
tündéri mesekertjében találsz.
Magamba fojtott szavak
tüze perzseli a számat.
Meghalt bennem a fény,
már nincs mit követnem.
Nagyon régen kis falumban
olyan sok akácos virágzott,
dús, hófehér fürtjeikből
szétárasztották az illatot.
Bárányfelhők fenn, az égen
szép kecsesen suhannak.
Tiszta, hófehér fodraikkal
kicsiny falum felé vonulnak.
Szemeid felhőjében önmagamat látom,
görnyedező hátadon sorsomat találom.
Arcod barázdáján megrekedt könnyek,
ajkadról máig szelíd mosolyok üzennek.
Ha valaki ellened vétett,
a harag ne üssön majd
kettőtök közé soha éket!
Szívem legmélyebb rejtekén
jó barátom lelke benne él.
Térdre hajlik erős lábam,
imádkozom érted halkan.
Minden évben ismét eljön
az a csodálatos pillanat,
mikor lelkemben az érzés
szerető szívem legmélyéből,
a "Te" aranyos lényedből,
áldott születésedből fakad.