Tordai Mihályné
Mikor reggel felébredek,
Imára kulcsolom két kezem,
És tehozzád fohászkodom:
Segíts meg jóságos, Istenem!
Szívemben fájdalom
A temető gyászos halálának ölében
Nyugszol, jó apám, sírhant mélyében.
Bú van előttem, bú van mögöttem,
Fájdalomtól hullik keserű könnyem.
Mondd
Miért akarnál szándékosan tönkremenni,
Az életben állandóan csak dorbézolni?
Gondolkozz, és akarj te is szebben élni,
A rosszra késztetésen lassan úrrá lenni.
Mikor téli álmából újra ébred
a csodálatos, szép természet,
rügybe borul fa, bimbóba virág,
csicsereg, dalol a sok kismadár,
kinyílik szépen az ibolya, hóvirág,
a kék nefelejcs és gyöngyvirág.
Szemeiből hull a könnyem,
kételyek közt sír a lelkem,
panaszkodik fájó szívem.
Mikor a szív szeretni készül,
körülötte minden megszépül,
sebezhető lelkét kezedbe teszi,
bízva benned őszintén, hogy
a kimondott szavaknak erejét
nem akarod majd tönkretenni.
Kedvesem
Sebesen forog az idő kereke,
de nem állítja meg szerelmünket.
Bár hajunkat már belepte a dér,
múltunk már a messziből tűn` elő,
emlékeinkben hű szerelmünk él!
Mint nagyon sok nő, én is:
mindennél jobban reméltem,
hogy szerető édesanya és
feleség lehetek az életben.
Köszönöm, Uram, hogy kíséred utamat,
Szent szíved által nyerhetek nyugalmat,
Tudom, hogy soha nem hagysz magamra.
Szeretnék énekesmadár lenni,
- e csodás napon hozzád repülni,
teljes szívemből dalra fakadni!
Alig várja, hogy ránézzek.
Csillogó szemeiből ragyog
az irántam érzett hűsége.
Nem beszél, szava nincsen,
de tekintete elárul mindent.
Hatvanöt évvel ezelőtt fenn az égen
oly fényesen ragyogtak a csillagok,
mikor elhoztak ide a földre téged
hófehér ruhás mennybéli angyalok.
Te, aki ott vagy viharban, napsütésben,
itt a földön és fent a csillagos égen,
a benned bizakodók szívében, lelkében.
Aki isteni akaratoddal irányítod utunk,
általad romokból erős várfalakhoz jutunk.
Feléd szál ma lelkünk esdeklő fohásza,
légy velünk, vigyázz az árva magyarra!