Tömör Gábor
Barlang falára
kellene verset írnom,
hú, mekkora lenne az értéke, talány,
sokmillió év múltán rátalálnak,
s kutatná azt akár egy egész tudomány.
Maszkban mentem, maskarában jöttem...
Kérlek, ne kérdezd meg, hogy hogy vagyok,
történhetnek kellemetlen dolgok,
magamra lehetek dühös, hibás,
felvázolom, mi is a tényállás.
Merre jársz
most, édestestvér...
merre visz most kedves utad,
látsz-e engem
néha, néha...
s az itthon maradottakat.
Éjféli randevú
Egy hűvös kis szobában fekszem...
s még nem tudom, mit hoz a holnap,
csodás boldogságát élem, vagy
már szentelt víz mossa arcomat.
Díszfényektől utca ragyog...
benne kihaltság kavarog,
átjárja az összes teret,
mert nem talál embereket.
A karácsony
szeretete jő erre...
most a biztonság lesz éber őre,
millió csevejgő éled fel sorra,
ékes, virtuális, ünnepi szóra.
Szeptemberrel vége
a nyár melegének...
dörgő fellegek bő esőt hintve ránk,
most hideget szállítanak északi széllel,
jól megcsípve leveleket, akár arcunk mosolyát.
Nincs izzó Nap...
lehet kihűlőben,
a november szürkeségtől dereng,
estére szitálja könnyeit fátyla,
adventre hideget harapnak...
akár az éjjelek.
Szürke köd borul a kietlen tájra,
A város fölött fekete madár köröz,
Fáradt tekintetek kísérik röptét,
S esdeklő szívük életükért könyörög.
Levelek lent hevernek
meleget feledve,
december szent ereje errefele dereng...
Vele jeges fellegek pelyheket lehelve,
kegyelemmel teljen
e kegyetlen jelen.
A reggelt nézem az ablakon,
az utca nagyon hallgatag...
mintha világvége lenne...
nincs ember... se forgatag.
Taníts meg, élet... vidámnak lenni,
Búskomoran nézem... a jelen arcodat.
Napjaid csak bajainkat zongorázza...
Keményen játszva a szegény hangokat.
Beteg lettél... s életemben
valami megroppant félőn, teljesen...
Tapasztalni jöttem
erre a világra...
akár a kék egét... szeretve, csodálva,
csábítóan hat reám e varázslatos tér,
nincsenek korlátok, mint a föld színén.
Szerelembe esni...
talán egy pillantás műve,
mint élményként vágyón
rabul ejtő... nem vitás,
aki kegyetlenül megmarja...