Tömör Gábor
Mennyire minden szubjektív dolog...
Valóságos ízlések s pofonok.
A szép miért is szép, mi alapján?
- Csak egy látószögből nézve hat ránk.
Kihallgattam korán
a feketerigók énekét,
fütyülve hírül adták
hajnal friss éledését.
Jót várunk most a jövőt látva,
- mert elrontották régen már,
álszent módon vagy készakarva,
- mint segítve egy hanyatlást...
Szabadság, béke s biztonság,
mily hangzatosan ívelő szavak...
sokan vágyjuk igazi nyugalmát,
mert érzése kissé mást mutat.
Csendes az est,
nagyon csendes,
semmi nincs, mi hangot ereszt...
A szél se fú, se kiabál...
Az is perzselt... ha jött,
s minden ingered reá köszönt,
mára eldobva, kitaszítva
megérzed az igazi közönyt.
Csak üldögéltem a padon,
s jókat nevettem magamon,
csodás magányomat néztem
egy nagy pocsolya tükrében.
A versírásban csodára leltem,
- akármily` fájó árat fizettem...
Bár kis lépés az emberiségnek,
de nagyon nagy lépés ez énnekem.
Tán köd borult reám...?
- nem érzem ihlet dallamát,
nincs késztető, mi a szavakat felém hajtaná.
Olyan, akár viharváráskor... néma a csend,
égi csatornám megszűnt... Lehet, elfeledett?
Barlang falára
kellene verset írnom,
hú, mekkora lenne az értéke, talány,
sokmillió év múltán rátalálnak,
s kutatná azt akár egy egész tudomány.
Maszkban mentem, maskarában jöttem...
Kérlek, ne kérdezd meg, hogy hogy vagyok,
történhetnek kellemetlen dolgok,
magamra lehetek dühös, hibás,
felvázolom, mi is a tényállás.
Merre jársz
most, édestestvér...
merre visz most kedves utad,
látsz-e engem
néha, néha...
s az itthon maradottakat.
Éjféli randevú
Egy hűvös kis szobában fekszem...
s még nem tudom, mit hoz a holnap,
csodás boldogságát élem, vagy
már szentelt víz mossa arcomat.
Díszfényektől utca ragyog...
benne kihaltság kavarog,
átjárja az összes teret,
mert nem talál embereket.
A karácsony
szeretete jő erre...
most a biztonság lesz éber őre,
millió csevejgő éled fel sorra,
ékes, virtuális, ünnepi szóra.