Tömör Gábor
Úgy szeretnék oly szépet írni,
könnyben ússzanak a szemek,
lélektüzek gyúljanak szívben,
nem az üstönködős érzések.
Szárazon peregnek az évek,
szemenként számolja a jelent,
alulra gyűjti, mint a múltat,
melyet fenti jövőből fakaszt.
Turbánt húzna Európa nemzetei fejére,
keresztjei helyét emlék jelzi talán,
változni látszik a békesség reménye...
Újra Koránra kelünk korán?
Ideológiák csatároznak,
vívják álságos harcukat,
remélem, Isten közbeszól,
ha önkontrolljuk elszakad.
Mi az én fantáziám, tán
magam sem tudom igazán,
oly sok dolog megihletett,
s elmémben kapott nyughelyet.
Éledj, élet, tavasz eljött,
mindenki csak erre várt,
szépségében gyönyörködjünk,
érzed, mintha invitál.
Kinyitom noteszom,
s csak feladatot látok...
mint oly szép nyugalom,
hú... nagyon messze állok.
Mennyire minden szubjektív dolog...
Valóságos ízlések s pofonok.
A szép miért is szép, mi alapján?
- Csak egy látószögből nézve hat ránk.
Kihallgattam korán
a feketerigók énekét,
fütyülve hírül adták
hajnal friss éledését.
Jót várunk most a jövőt látva,
- mert elrontották régen már,
álszent módon vagy készakarva,
- mint segítve egy hanyatlást...
Szabadság, béke s biztonság,
mily hangzatosan ívelő szavak...
sokan vágyjuk igazi nyugalmát,
mert érzése kissé mást mutat.
Csendes az est,
nagyon csendes,
semmi nincs, mi hangot ereszt...
A szél se fú, se kiabál...
Az is perzselt... ha jött,
s minden ingered reá köszönt,
mára eldobva, kitaszítva
megérzed az igazi közönyt.
Csak üldögéltem a padon,
s jókat nevettem magamon,
csodás magányomat néztem
egy nagy pocsolya tükrében.
A versírásban csodára leltem,
- akármily` fájó árat fizettem...
Bár kis lépés az emberiségnek,
de nagyon nagy lépés ez énnekem.