Tömör Gábor
Csodás boldogság, reménnyel
teli simogatást kérek,
kérlek, érintsd meg lelkemet,
érezzem bent melegséged,
ne csak egy-egy kiragadott
napon légy csupán a szándék,
érző szeretettel legyünk
mindig figyelőn egymásért...
Hetek tűnnek, hónapok,
szemem nyitom, majd becsukom,
s tán ennyivel megúszom.
Ha nem?... Lesznek komoly gondok!
Emberszíve boldogan remél,
lesz-e búza, lesz-e jó kenyér,
tájuk nélkül nincs oly szép hazánk,
kérünk, Isten, tekints most le ránk.
Talányokat dobálom hangosan,
kattogok őszesen önmagamban,
egyre nyomaszt borús jövőnk képe,
konokul arcomba köszön, s félek.
Kinek jó ez...
mindig harcolunk séma,
tedd a szívedre véres kezedet...
mit hagyunk hátra, mocskot és szennyet,
s leégett tájat, csonka füzeket.
Vers minden árváért
Nagyon sokan vannak közöttünk,
akikkel a sors rossz tréfát űz,
angyali arccal megszületnek,
s kisvártatva az életéért küzd.
Nagyon jó a kérdés...
Mitől szép a vers?
Erre választ adni:
- tán túl egyenes...
Első hónap magunkra hagy,
emlékképek közé vegyül,
nem adott zord téli havat,
a jóslat máshol teljesült.
Legyengült fénytől
éledő, késői hajnal
jéghideg éjkönnyel mosdatja arcát,
horizontról néz
kihűlő, bús őszi tájra,
tehetetlen szemléli a változást.
Mi változik meg? - semmi,
bár mégis érzünk újat...
Idő magát kergeti,
s a remény... Bennünk kutat.
Mondjam, vagy ne, mert nem lehet,
hú, ilyet már írni se merek
jókívánság üzenetként...
- mert valakit szép sérelem ér.
Egy kígyó szemez, bűnbe essél,
elcsábítsa léte lépteid nyomát...
Hányszor várta utad, vele menjél,
vagy vágytad... mint éhező barát.
Isten, kérlek, nyisd ki szíved.
Áldást kérve nyújtsd le kezed.
Bűnben érve vigaszt adjál.
Ez a jó út... ami várt rám...
Érkezését
várjuk minden...
nagyon régen volt már ilyen,
szikrázó fény
áradt fentről...