Tolnai Viktória
Ébren álmodom.
Olyan megfoghatatlan a valóság;
Nagy teher nehezedik vállamon,
Mély vermet ás közöttünk a hazugság.
Egyszer már jártam itt,
És láttam ezt az arcot;
Egyszer már átéltem ezt a kínt,
Megvívtam ugyanezt a harcot.
Ha van, amiért élnem érdemes,
ha van még valami, ami számomra érdekes,
ha van még, ami vágyat ébreszt,
ha van még, ami bennem lángot éleszt...
Álmatlanok könyve - Emlékkönyv
Ismét kerülnek az álmok,
Az agyam egyre csak forog,
kavarognak benne kusza gondolatok,
s rég elhangzott mondatok,
melyeket mintha csak most hallottam volna...
Mindig ugyanaz a fájdalom,
Mindig ugyanaz a félelem,
De én bátran vállalom,
Biztosan nem véletlen,
Hogy én kapom azt,
Ami másnak járna,
Enyém lesz...
Újra táncot jár velem
az a gyötrő félelem,
amitől már egyszer majdnem
elszakadt a húr.
Csípős, hideg szél vág az arcomba,
Nem tudom, hol vagyok;
Fájó szívvel gondolok a boldog álmokra,
S most mindent magam mögött hagyok.
Forró homlokomról apró izzadságcseppek hullnak a földre,
A testem görcsös, ismeretlen lázban ég,
Öntudatlanul nézek az agyamat elborító ködbe,
De érzem, számomra még nem jött el a vég.
Másnak látszani,
s folyton egy szerepet játszani
túl sokáig nem lehet,
lelepleznek a "tökéletes" emberek.
Mondd, miért várod el, hogy őszinte legyek,
ha te hallgatsz,
Úgy teszel, mintha süket lennél,
pedig jól hallasz.