Tölli Dávid
Szeretnéd, ha szeretnének,
szeretnéd, ha törődnének.
Szeretném, ha szerethetnék,
szeretném, ha törődhetnék.
Némán az üres lakásban,
tekintetem a plafonon.
Nem alszom túl nagy ágyamban,
fény szűrődik ablakomon.
Ott voltál, mikor útnak indultam,
az első lépés, az első szavak.
Mikor nagyobb lettem, befordultam,
fogtad kezem, ha jöttek nagy vadak.
Csak szeretném megérteni,
miért olyan nehéz engem szeretni?!
Túl rossz vagyok, talán túl jó?
Hitem sodródik, mint magányos hajó.
Zuhogó esőben álltam,
kis könnyed napfényre vártam.
Nehéz lelkem csupa jég volt,
ez az élet mélyre láncolt.
Bezárva a négy fal közé,
rám néz egy kis üveg rozé.
Gondolataim most némák,
mindenhol elhervadt rózsák.
Volt idő, mikor még hittem benne,
azt gondoltam, mindenen túltenne.
Most már nem hiszek, csupán elélek,
élek és égek, sorvadó lélek.
Ki érti ezt az egészet,
mindent elvesz ez az élet.
Próbálok jó lenni - tényleg,
ember vagyok, elhull végleg.
Kerestem azt, mire vágyom,
Megtaláltam édes álmom.
Imádom, ahogyan beszél,
Mint mindig, elvitte a szél.
Sok év után még itt vagyok,
most pedig mégis csak sírok.
A múltam elég gyötrelmes,
a jövőm látszik, fénymentes.
Sokat töprengtem, hogy miért,
de már nem számít, csak kiért.
Nem akarok közhelyeket,
csak megtalálni helyemet.
Elérkezett, mitől kissé tartottam,
a keserű tél, melytől óvakodtam.
A kellemes meleg átfordult, hideg,
és gyönyörű nyárból lett tél, mely rideg.
Ki az én barátom, kérdeztem,
Az, aki azt mondja: Én féltelek,
Ő befogad, ha nincs tető felettem,
Felsegít a földről, ha padlón fekszem.
Ketten kémleltük a lenyugvó napot,
beszélgettünk, s adogattuk a lapot.
Hallgattuk a másikat és a vizet,
szeretetből vágtunk egymáshoz követ.
Bár már rég elmúlt, mégis él
az, hogy ő valamiért fél.
Mitől, kérdezem magamtól,
de választ nem ad magától.