Toldi Ibolya
Álmomban sötét helyen ébredtem.
Sejtelmes, ijesztő hangok,
kárörvendő nevetés.
Közömbös, fénytelen szemek,
hűvös ál-mosoly.
Törött szárnyú, árva sirály
A kietlen parton ténfereg.
Temetve egykori álmait már,
Megszokta magányát idelent.
Szemem előtt az élet filmje pereg,
néző is vagyok, és alkotó,
a feledés fátyla most áttetszőn lebeg,
egymagam vagyok a millió.
Múlik az óév, s a jövő már közeleg,
A szilveszter idén csöndesen érkezett.
Nincs zúgó petárda, és nem tombol tömeg,
A Szabadság-szobornál békesség lebeg.
Néha messze vagy.
Máskor nagyon közel.
Hullámzó ár-apály
ritmusa ölel.
Égjen bent a gyertya, ébredjen a fény!
Odakint a tél fagyos szárnyát rázza
A sötétbe borult álmos nagyvilágra -
Égjen bent a gyertya, ébredjen a fény!
Csitt, hallgasd, kicsi drágám:
Télapó közeleg az égen a szánján,
Ho-ho-ho-hó, biztatja a rénszarvasokat,
Kik húzzák a szánját a csillagok alatt...
Tompa álom lépked a sűrű, néma tájon.
A zárt ajtók mögé bújt álmatag világon
Szürke ólomkabát feszül. Súlya lehúzza,
Nyúzza a színeket, s a hideg földre sújtja.
Sírok közt sétál a Szeretet,
Meghitt csend kíséri lépteit,
Őszi avar édes illata
Övezi körbe emlékeit.
Most is hallom szívből jövő,
Hangos kacagásod,
Amint a lényedből áradó öröm
Felkapja s megpörgeti a gyanútlan világot!
Egy kopott, öreg kabát lóg a fogason.
Hosszú, borús-mély álomba szenderülve,
Emlékek vad kavalkádjába merülve
Jár időtől megfakult, messzi tájakon...
A végtelen egy pontján egy röpke pillanat
Mosolyodból egyenesen szívembe szaladt.
A legbelső szobájába beköltözködött,
Otthonára talált bent, a várfalak mögött.
Hálás vagyok, hogy éppen itt születhettem,
Ölelő karodban Emberré lehettem,
E népnek tudását örökül kaphattam,
A szeretet hitéből táplálkozhattam.