Toldi Ibolya
Éjszaka született. A márciusi égre
a tavasz épphogy felírta képeit.
Az Esthajnalcsillag a magasból lenézve,
az újszülöttre szórta hívó fényeit.
Tűz a nap, aranyba szövi a dombokat,
Szivárvány csillan az íriszeden,
Könnyű szellő simítja arcodat,
Pillangók cirkálnak a kerteken.
Éget a Nap... csak vánszorog a lét...
Hirtelen szél támad sejtelmesen...
Azt hiszed, ismersz... Szerintem tévedés.
A változás állandó természetem.
Dühösen harsog
az égi hangversenyterem,
megvadult hullám
csapong a szirteken,
árnyékok cikáznak
magányos tereken,
közel a vihar. Egyedül figyelem.
Fehér galamb szállt a kerti pázsitra.
Tekintetünk egy percre találkozott.
Istenem, csakis te tudod, miért vagyok.
Segíts, hogy megértsem a Te akaratod.
Segíts, hogy idebent érezzem a Napot
Akkor is, ha kint már minden jéggé fagyott!
Hópehelytakaró
Csendben pihen odakint,
Izgatott, kicsi szív
Éberen vár valakit.
Szemem előtt egy csillag zuhant mélybe,
átadva önmagát csendesen...
Miért pont ő? Miért pont most? - nem kérdte,
csak elindult honvágytól részegen.
Hosszan kanyarog a kettősség útja
Magas hegyeken, mély völgyeken át,
Csak az örökkévaló lélek tudja
Bejárni minden zegét-zugát.
Zöld ágak tánca kék háttér előtt.
Mozdulat borzolja az álló időt.
Csend van. Szerelmes, puha csend.
Valami változott, érkezett idebent.
Egyik nap csak telik a másik után,
a kerekek futnak az ismert utakon,
kövérre hízik monoton-pirulán
a lelkeket fojtó, néma unalom.
Sóvár szárnyakon libben fel egy sóhajon
A vágy, és sírja, most van itt az alkalom:
Látni akarlak, újra hangod hallani,
Kezed a kezemben csak némán tartani...