Toldi Ibolya
Hópehelytakaró
Csendben pihen odakint,
Izgatott, kicsi szív
Éberen vár valakit.
Szemem előtt egy csillag zuhant mélybe,
átadva önmagát csendesen...
Miért pont ő? Miért pont most? - nem kérdte,
csak elindult honvágytól részegen.
Hosszan kanyarog a kettősség útja
Magas hegyeken, mély völgyeken át,
Csak az örökkévaló lélek tudja
Bejárni minden zegét-zugát.
Zöld ágak tánca kék háttér előtt.
Mozdulat borzolja az álló időt.
Csend van. Szerelmes, puha csend.
Valami változott, érkezett idebent.
Egyik nap csak telik a másik után,
a kerekek futnak az ismert utakon,
kövérre hízik monoton-pirulán
a lelkeket fojtó, néma unalom.
Sóvár szárnyakon libben fel egy sóhajon
A vágy, és sírja, most van itt az alkalom:
Látni akarlak, újra hangod hallani,
Kezed a kezemben csak némán tartani...
Vasárnap van. Áldott ez a csend.
A mai nap kezdet, valami újat teremt.
A sötétnek vége, a kereszt ledőlt,
s friss szellő érkezett a holnap felől.
Mélykék éjfél tengerén lebegek
Átjár a mosolyod s csillagot nevetek...
Álmomban sötét helyen ébredtem.
Sejtelmes, ijesztő hangok,
kárörvendő nevetés.
Közömbös, fénytelen szemek,
hűvös ál-mosoly.
Törött szárnyú, árva sirály
A kietlen parton ténfereg.
Temetve egykori álmait már,
Megszokta magányát idelent.
Szemem előtt az élet filmje pereg,
néző is vagyok, és alkotó,
a feledés fátyla most áttetszőn lebeg,
egymagam vagyok a millió.