Toldi Ibolya
Egy kopott, öreg kabát lóg a fogason.
Hosszú, borús-mély álomba szenderülve,
Emlékek vad kavalkádjába merülve
Jár időtől megfakult, messzi tájakon...
A végtelen egy pontján egy röpke pillanat
Mosolyodból egyenesen szívembe szaladt.
A legbelső szobájába beköltözködött,
Otthonára talált bent, a várfalak mögött.
Hálás vagyok, hogy éppen itt születhettem,
Ölelő karodban Emberré lehettem,
E népnek tudását örökül kaphattam,
A szeretet hitéből táplálkozhattam.
Gyönyörű, ahogy a káprázó fények
Szikrázó, csillámló karjukba vesznek
Pezsegve, vibrálva, s ámuló, részeg,
Szédülő, csodáló rabjukká tesznek
Csendes eső áztatja arcom,
Komor falak közt lépkedek,
Néma sóhajok ülnek vállamon,
Az idő most csak lassan pereg.
Szeretlek, ősz, most is,
Ahogy fölém hajolsz
A tikkasztó nyár után,
S mint tapasztalt szerető,
A végtelenhez emelsz
Aranyló pillantásod
Parázsló fátyolán.
Szent Lőrinc éjjelén
Nagy álmok gyúlnak
Szent Lőrinc éjjelén
Csillagok hullnak
Ha nem nézek az égre,
Olyan szürke minden.
Az anyag börtönében
Nehéz fényben hinnem.
Ha nem ismersz sötétet,
Látod-e a fényt?
Ha nem tör meg az élet,
Ismersz-e reményt?
Éjjel, ha felnézünk a bársony égre,
Nevetve hajolnak ránk a csillagok,
Fénykarjaikkal szelíden becéznek,
S közelben szállnak az őrzőangyalok.
Falakkal óvod törékeny lelked,
Még mindig nem tudod, mi rejlik benned:
A félelmen túl, a csend szigetén
Vár rád egy szentély, s ott vagyok Én,
Belőlem születsz s általam élsz,
Vagyok a Kezdet s vagyok a Vég...
Éjjel van, az óra hangosan ketyeg,
Álmosan ténfereg minden gondolat...
Álmomban arra ébredtem,
A világ eltűnt teljesen.
Csendesen zuhantam
A semmiben,
Csak annyit éreztem,
Hogy létezem.
Ha a magány némán körülölel,
Úgy érzed, véged van, s nincs, ki emel,
Csak feküdnél sírva, mozdulatlan,
Figyelj a hangra, mely szólít halkan.
Valahány gördülő könnycsepp között,
Mindegyik szomorú sóhaj mögött:
Hív a csend.