Toldi Gábor
Nézem a ragyogó Napot,
érzem a gyenge fuvallatot,
madár száll a vállamra,
levél hullik a lábamra.
Hűvös lett az este,
Fázik a természet teste,
Oly hideg a levegő,
A fák tekintete merengő,
Lassulás vár a természetre.
A szem nem láthat mindent,
Csak azt, ami mellett elment.
Olykor azt sem látja,
Mert valami eltakarja,
A szív ezt nem hagyja,
Mert nem lát, de érez,
Az eleme tőle kérdez.
A szíved olyan szép, mint egy rózsa,
Te jó vagy, ezért képes a jóra.
Ködbe boruló tájon
Nincsenek már levelek az ágon,
Sétálok szépen, lassan, de a napnak fényét nem látom.
Fogadd el magad,
hiszen az te vagy,
lépjél túl a nehezén,
kezdj mindent az elején,
ne legyél egyszerre a világ tetején.
Meg kell halnod, hogy újra élhess
Nem tudsz élni, ha nem engedik,
ahogy te élsz, azt nem szeretik.
Fájdalmat érzel, mert gyenge vagy,
Gyengeséged később erőt ad,
Nem lehetsz mindig erős s bátor,
De soha ne félj a világtól.
Csak várom, hogy jöjjön,
az utamba kerüljön,
de nem jön, mert nem akar,
attól fél, hogy felkavar.
Csak ennyim van, ezt tudom adni,
Általa tudok életben maradni.
Értéke nagyobb a pénznél,
Nélküle semmit nem éreznék,
S még csak nem is léteznék.