Timkó Antal
Számmal pergetem neved,
Istenem, segíts nekem,
Ajkán egy csepp mézszirup,
Szárba szökött, kivirult
Sebesen robog a kis hegyi patak,
Csobogó zenéje oly nyugalmat ad,
Rajta tarka levelek keringőt járnak...
Badacsonyi szőlőhegy tavasszal ébredezni kezd,
rügy pattan a venyigén, olló metszi feleslegét,
hej, gyönyörű, ősi vidék, ősszel csurgatja levét,
nótát dúdol mákos fejem, ha Bacchus legyinti meg.
A buzgó szélvihar már kimerült,
Fejem zsongása lassan csendesül,
Még egy kicsit középen hasogat,
Egye fene, tán éjjel hagyogat.
Csak addig térj haza, míg jó anyád vár,
Utána már csak a csend fejfája áll...
Szenteste, ha meggyújtod a gyertyát,
Nézz bele, lángjában majd engem látsz...
Verébpapa ébren figyel,
könnyű zsákmány után les,
valahonnan a magasból...
Mikor aranyporba mártóznak a fák levelei,
S a hajnali dér pirosra csipkedi orcájukat,
Köd kúszik serényen néma háztetők cserepein,
A nyár könnyezve búcsúzik, siratják királyukat...
Minden, mi érdemed, földig konyul,
Gazdag köntösöd rejteget erényt,
Némán hallgat alatta konokul,
Földi javad nem kelt való reményt.
Reggel vajaskiflit majszoltam,
Tetejét vastagon takartam,
Kérge repedt, mint aszályos föld,
Puha bélése fogamra nőtt.