Tihanyi Tóth Kinga
Mert nincs szebb, mint az ébredő tavasz
Mert nincs szebb, mint
az ébredő tavasz,
amikor elhullatja
utolsó könnyét is a tél.
Oda, ahol
minden háznak tornya van,
s a toronyban egy szoba,
s a szobának négy ablaka.
Kis fenyőfa, elhagyott fa,
látom az utcában,
lám, valaki eldobta ma,
ott fekszik a sárban.
Adj nekünk látást,
fájdalomban áldást,
hidegben ölelést,
esőben nevetést.
Ha én lennék a tél,
fehérre színezném
a teret, a házakat.
Ha én lennék a szél,
pirosra festeném
a kacagó gyermekarcokat.
Ázik az utca,
ázik a ház,
megázott a mosoly,
és leázott a máz.
Úgy szólj, hogy
mindenki hallja!
Hallják meg
az erdőn,
hallják meg
a bércen,
a tengeren
túlon is...
Szavakat akartam adni néked,
hogy összerakhasd a mindenséget.
Erőt akartam egy nagy zsákkal adni,
hogy ne kelljen soha mástól kapni.
Mint a hajó a tengeren,
haragos tarajon,
sötétkék vizeken
tikkasztó hajnalon.
Messziről jöttem, és
hosszú az utam.
Bocsáss meg, hogy
pont neked nem szóltam,
hogy közel vagyok,
hogy érkezem.
Csak megszokásból
kérdezem meg,
hogy van.
Ha nem válaszol,
nem haragszom már.
Feltámadott.
Ahogy ígérte.
De a test,
a test már
nem volt ővele.
A lénye volt ott,
ragyogott a lég is,
mintha sűrű...
Vajon mennyit ér egy élet?
Mennyit ér, ha fáj?
Mindennek van ára,
ki fizet, a halál?