Telek Zoltán
Ha karácsonykor a Jézuskának írhatnék egy levelet,
remegő kézzel kerekíteném a betűket.
Gyöngybetűkkel írnám minden egyes szavát,
és szépen kérném Őt,
hogy adja vissza nekem az én drága édesanyám.
Egy szál virág egy életért nem nagy dolog.
Látod, Édesanyám,
Neked én ma még ennyit sem adhatok.
Csendes és üres lett az udvar,
mióta nem vagy itt,
a kertben hevernek mindenhol
a szétszórt játékaid.
Ünnepnek hívjuk, szívünk mégis elszorul,
mert a boldogság helyett ma a gyász az úr...
Anyunak...
Halottak napján a föld a mennyel
egyesül, megnyílik az égi kapu,
sírhalmokban halott testek,
de élő lelkük most itt ragyog...
Esőcseppként hullik a bánat,
folyik végig arcomon,
emlékeim előtörnek,
és szívembe hasít a fájdalom...
Ne sírjatok, emberek,
bár tudom, nagyon fáj a szívetek,
hisz ti is elvesztettétek azt,
kit szívetek a legjobban szeret...
Serceg a toll a papíron,
ahogy írom versemet, belevésem bánatom,
hogy szívem könnyebb legyen...
Csak néztem anyut, ahogy ült az ágyon,
teste fáradt volt és beteg,
szemeiből a fájdalom sugárzott,
éreztem, hogy kész feladni a küzdelmet,
az egész életet...
Nekem csak egy toll kell, és egy darab papír,
hogy leírjam, amit a szívem már nem bír...
Hazamennék újra,
ha volna, aki várna,
virággal a kezemben
a küszöbön állva
nézném jó anyám,
ahogy mosolyogva jön felém...
Tudom, egyszer újra látlak,
mikor a földi perceim nekem is lejárnak.
Mikor testem fáradt lesz, és öreg,
és szívem nem vágyik már semmire...
Néha képzeletben hallom még a hangodat,
emlékeimben felidézem kedves arcodat...
Milyen érzés volt, anyu, tudni, hogy itt a vég?
Hogy innentől kezdve bármit is teszel,
a halál elől nincs menekvés?
Közeleg a nap, mitől szívem nagyon fáj,
Közeleg a nap, a szívem most a múltban jár.
Felidézi sorra a fájó emlékeket,
Feltépve ezzel a behegedt sebeket...