Tasev Norbert
Voltak akkor kárörvendő madárijesztők,
ordas-pofájú farkasok
- akár egy rakás csürhe,
bizony, most megmondom!
Az ágakon már bohóckodó,
zsémbes-csipkelődő, fekete madarak
vertek maguknak víg tanyát:
Foguk is már bizonyára jelentősen vacog,
s krákogásukba is már
a félelem harsonája költözött!
Most még egyre jégvirágokat,
a megfagyott némaság tüskéit,
drótakadályokat virágzik az Idő...
Meglehet, már megundorodtam rég az egésztől...
hogy úgy kell tenni,
mintha púp a hátunkon foglalkozásokat,
olcsó munkaerős állásokért repesnénk,
s mindannyian odavolnánk
- hogy mások két órákat dolgoznak
lazsálva naponta,
a másik meg tizenkét órába belerokkan...
Ülj egy darabig, s figyelmesen hallgass!
Figyelj úgy, mintha kimondott szavaink
döntő súlyát hóhérkezek
döntenék el az ítélet előtt...
Makogni - jóformán - nem is tudtam
szépen csengő bók-csokros nyelvemen,
s mégis úgy vontál be fojtogató
mágnes-kapocsként szívedbe,
mintha lelkeink titkos kapui csupán
az avatatlan szemeknek lennének zárva!
Emberek arcában kutatod a lehetetlent.
Beteljesületlen álmok, vágyak s érzelmek
apokrif-nekrológjait, az életek apró rekviemjeit,
melyek egyetlen szempárban, döbbent felismerésben
még felrémlenek s megmutatkoznak!
Könnyen meglehet,
hogy majd így jársz Te is:
Csapozottan kiutasított,
bohém-gavallér leszel,
kávéházak csavargója,
krumpliszsákok s remeteségükben
hallgató sírkövek ágyrajárója!
Kódexlapjait már rég megírta
a Sors minden embernek:
mégis nem merem hinni,
hogy megpróbáltatások csapda-karmai
közül van még, s lehet kiút bárhova!
Hogy kötelességem s felelősségem van
- elhiszem!
De ez az Igazság!
Miért is kell felnőttként cselekednem,
amikor gyermekvoltom töredékeit is
jócskán megfosztották tőlem,
s azt gondoltam, megőrzöm
független játékosságom, ami...
Ne kérdezd meg tőlem,
hogy mit tartogat az ismeretlen,
s hogy még meddig foghatod tölgyfa-kezem:
félek, csillagos szemeidből
fölszakadna sóhaj-sebe, megremegnél,
s liliomos fejed büszke tartását odaadnád
babonás, bájos, bódító kis őzike:
önzetlen önbizalmat osztogató...
Gyönyört szomjazó, kacér álom:
simogató, mint angyalszárnyak zenéje. Testi,
izzított sejtelemnél már most több leszel, te Szentség;
Hölgyek között az Egyetlenegy!
Én fölfogtam mindenséggel is
egyenértékű árvaságodat - igen -
mikor termékenységet sugárzó
gomb-szemeidben
elvetélt magzatok méhével a Boldogság!
S megszülte fájdalmát a gyöngy-ékkövű bánat!
Igen! - Akkor együtt virrasztottam teveled...
Fogd meg bátorítón kezem,
s vezess a biztató Fény felé!
Óvó menedékhelyeket még
oly jó volna felfedezni melletted,
hogy érezhesselek magam mellett, ha
ordas-karmaival fejem fölött közelít