Tárnok Noella
Száz kabóca dala zeng már nyári éjszakákon,
Elbűvölő násztáncukkal mélyítik magányom.
Rideg Holdnak fagyos fénye világít a tájra,
Enyhítene bánatomon, mintha alig fájna.
Álmaimban téged látlak,
Sűrű éjben egyre várlak.
Minden este őrzöm álmod
Jobban, amint te kívánod.
Lennék én a csillag nyári éjszakában,
Hallgatnám sóhajod a csend halk szavában,
Lennék puha párnád, én lennék az álmod,
Elkergetném messze a kínzó magányod.
Május 17-re
Mindenható Isten, hallgasd meg az imát,
Óvjad két kezeddel drága Norvégiát!
Sebzetten is küzdött, ám ereje véges,
Adj neki nyugalmat, erőt, békességet!
A trikolór története
Valahol a hegyek felett, hol a Nap még álmos,
Ott, ahol a reggel sötét, de az éj világos,
Lágy fuvallat simogatja az ébredő erdőt,
Hűvös hullám ringatja a szárnyaszegett szellőt.
Te hatalmas Hold, ki úgy lebegsz az égen,
Mint távoli ködkép túl a messzeségen,
Nyújts békét a szívnek, adj most édes álmot,
Engedd megpihenni a nyüzsgő világot!
Kezünkben virágok, eljött ez az óra,
Hogy megálljunk mi is egy-egy búcsúszóra.
Hosszú volt a négy év, emlékekkel telve,
Vállunk felett súlyos terheket cipelve.
Gyenge kis csalogány száll egy megtört ágra,
Onnan néz le búsan a szomorú tájra...
Fellobban egy égi szikra tetején az állomásnak,
Lángnyelven szól minden titka az éjjeli látomásnak.
Erős fények, forró parázs ébreszt fel egy újabb álmot,
Mely leláncol, földhöz kötöz, kizárva a valóságot.
Két lépés előre, kettő vissza, hátra:
Táncunk belenyúlik a hűs éjszakába.
Túl közel vagy hozzám, aggasztóan közel,
Míg a magány csendje újra át nem ölel.
Van egy hely, ahol a fák az égig érnek,
Nyoma sincs a hosszú, hideg éjszakáknak,
Tenger morajlása súg a messzi bércnek,
Nap korongja ragyog távol a határban.
Kereslek a tó tükrében, kereslek a tájban,
Kereslek a Hold fényében és a bús magányban.
Szemerkélő szürkületben, csendben és a zajban,
Ezer fénylő esőcseppben, minden egyes dalban.