Tápai Gábor
Kapujánál állok, fejem felett a kilincs.
Megfogja egy erős, hatalmas kéz.
Előttem egy udvar, mögöttem semmi nincs.
Nagy fény fogad ott, amikor belépsz.
Ne törődj semmivel, amin nem tudsz változtatni.
Kár lenne ilyen dolgokra időt, energiát pazarolni.
Keresd önmagad, bontsd le a falat, szeresd, aki vagy.
Ha nincs benned félelem, már a jó úton vagy.
Álmodni az életet, vagy élni az álmot.
Ekkora közhelyet ki látott?
Amikor a szó semmit nem ér,
megtörik a gyenge pecsét,
Könnyel folyik a vér.
Vendégem volt az Úr
Gyertyafényes asztalnál.
Telis-tele minden jóval
Táplálta lelkét a család.
Szívem nemes tűzhely,
Benne ég minden érzés,
Ami létezett, és még nincs,
Ami van, mind a legnagyobb kincs...
Nem kérlek, hogy légy az enyém,
Csak a fényem és a zeném.
Dallam, mi szüntelen morajlik fülemben,
Fény, ami utat mutat szívemnek.
Mi lenne, ha egyszerűen csak örülnénk?
Boldogok lennénk, nem üresen ülnénk?
Értékelnénk mindent, amink van,
A lét, az érzés, minden érintés egy hang.
Ami kézzel nem fogható, nem birtokolható.
Szavakkal leírni sem lehet,
Áldásként kezelni az életet.
Roskadozó, kopott karosszékemben ejtőzöm,
Szememben a naplemente szégyenlősen rejtőző
Gyerekként lapul, mégis oly öreg.
Néhai életemmel a tóba dob követ.
Letűnt korok visszhangjait elnyelő,
mély, sötét járvány, elburjánzó fertő.
Szemed csukva, füled nem reagál.
A szájkendő elnyomta arcod már.
Amerre járok, társam a kétely és a bánat.
Nincs úticélom, haza nem várnak.
Az utat felégettem magam mögött...
Szabadon és függetlenül cselekszel.
Megtehetsz bármit.
Egyedül járod utad, életed építed,
Csupán ez számít.
A mutató kiakadva, sebesség az égben.
Kinek a végét jelzi, másnak itt kezdődik az élet.
Dolgozik a gép, a hat henger darálja.
Mint kamera a filmet, úgy pergeti le a tájat.
Szerelem egy szakadékon keresztül
Vers az I. világháborúról
Első világháború idején élt egy német egyén.
Ez az ember beszélt az oroszok nyelvén.
Egy nap, mikor a csatatéren kémkedett,
Meglátott egy lányt és belészeretett.