Tán Ferenc Gergő
Sarkos, ívelt asztalt látok,
Tányérokat, abroszokat bántok.
Szedem le az asztal csöndes lakóit,
Sírva kér az asztal, hagyjam alkotóit!
Az ötvenedik
Ötvenedik versemet írom éppen,
Pár sort írok köszönetképpen!
Hű maradtam végig terveimhez,
Erőt, kitartást adtatok verseimhez!
A szeretet asztalánál helyet nem kapok,
Csábításként asztal alól egy-egy csontot ellopok.
Csontvéget majszolva jutok egy kis reményhez,
Közelebb kerülök egy régen várt személyhez.
A múltban hagytuk a jövőnket,
Felemésztették közös erőnket.
Egyre nehezebb kitartani,
Agyat s szívet szétválasztani.
Mindenhol Téged látlak...
Álmaimban,
A reggeli kávémban,
Az újság címlapjában
S a kisbetűs rovatkában,
Te nézel rám a tükrömből,
Egyedül eszem omlettem...
Hol az a perc, mely oly soká tartott,
Tovább, mint ahogy az esőcsepp hullott.
Hol az a szó, melyet oly sokszor suttogtad,
Melyet mélyen, a legmélyebb szavakkal mormoltad!
Oly bátran fogtad meg a kezem,
Tegnap este még őrizted a szemem.
Szemünk lágyan égett meghitt szobában,
Felülkerekedtünk a harag porában.
Kalitkába zárt, reménytelen szerelem,
Utolsó szelet félbarna kenyerem.
Megvajazom, sózom, megeszem.
Fáj-Dal-om
Bús zongorám mellé ülök,
Sorsdöntő helyzetbe kerülök.
Játszanom kell valami szépet,
Létre kell hoznom a bús egészet.
Félregombolt ingdarab
Szamárfüles tintás lap
Medréből kijövő patak
Halvány kimondatlan szavak
Elsózott túl hideg leves
Termékeny föld túl gyepes
Hamar jött szerelem heves
Gondterhessége lesz jegyes...
Sétálnak. Az állomás már közel,
Irányítják egymást biztos kézzel.
Andalognak egymás mellett némán,
Taposnak egymás fekete árnyékán.
A percek órák mindig meg vannak számlálva
Óhatatlanul hajtanak tovább
Mennek egyre odább
Ostobán
És
Minduntalan
Léte marad súlytalan
De lefolyása tudjuk oly aránytalan...
Kendőbe kötve hordom életem,
Nehéz súlyt kell cipelnem énnekem.
Vállamra veszem, és viszem az úton,
Fájó lábamat kínlódva, sántítva húzom.