Tán Ferenc Gergő
Titkon olyant érzek,
Ajkam ajakodon égett.
Orcádon keresni hibát vétek,
Hozzád szólni igazán félek!
Közelségedre annyira vágyom,
Ott, hol az eszem nem találom.
Hol csak másodlagos az agy,
Gondolataimban csak te vagy.
Társasjáték a díszes asztalon,
Társaság nélküli üres színpadon...
Játszani oly nehéz egyedül,
Emberekkel játszható remekül.
Majd mesélj, milyen volt életed,
Miután eldobtad ideálképedet.
Majd mesélj, milyen volt nélkülem,
Megszűnt általad egy lételem.
Hirtelen megláttam,
Hosszasan pásztáztam.
Nem hittem el... hogy lehet ez,
Ily gyönyörűség azonnal környékez.
Sarkos, ívelt asztalt látok,
Tányérokat, abroszokat bántok.
Szedem le az asztal csöndes lakóit,
Sírva kér az asztal, hagyjam alkotóit!
Az ötvenedik
Ötvenedik versemet írom éppen,
Pár sort írok köszönetképpen!
Hű maradtam végig terveimhez,
Erőt, kitartást adtatok verseimhez!
A szeretet asztalánál helyet nem kapok,
Csábításként asztal alól egy-egy csontot ellopok.
Csontvéget majszolva jutok egy kis reményhez,
Közelebb kerülök egy régen várt személyhez.
A múltban hagytuk a jövőnket,
Felemésztették közös erőnket.
Egyre nehezebb kitartani,
Agyat s szívet szétválasztani.
Mindenhol Téged látlak...
Álmaimban,
A reggeli kávémban,
Az újság címlapjában
S a kisbetűs rovatkában,
Te nézel rám a tükrömből,
Egyedül eszem omlettem...
Hol az a perc, mely oly soká tartott,
Tovább, mint ahogy az esőcsepp hullott.
Hol az a szó, melyet oly sokszor suttogtad,
Melyet mélyen, a legmélyebb szavakkal mormoltad!
Oly bátran fogtad meg a kezem,
Tegnap este még őrizted a szemem.
Szemünk lágyan égett meghitt szobában,
Felülkerekedtünk a harag porában.
Kalitkába zárt, reménytelen szerelem,
Utolsó szelet félbarna kenyerem.
Megvajazom, sózom, megeszem.
Fáj-Dal-om
Bús zongorám mellé ülök,
Sorsdöntő helyzetbe kerülök.
Játszanom kell valami szépet,
Létre kell hoznom a bús egészet.