Takács Mária
most csend van, hideg, téli csend
a lelkem fagyott jégvirág
nagyon szerettem, de elment
hívta őt az árnyékvilág...
sok mindent átéltünk
az elmúlt pár évben
sokszor veszekedtünk
vélt őszinteségben
annyi minden történt most velem
az elmúlt, nehéz, gyászos évben
hisz feketébe öltött lelkem
mély, sötét verembe rejtettem
Még találkozunk...
reggel még simogattam fáradt kis kezed
délelőtt még kicsit nevetgéltem veled
szeretetcsókot leheltem homlokodra
gyenge mosolyt csaltam halovány arcodra
elfogott egy érzés, a szerelem
nincs bánat, és nincs többé félelem
átölel két karod, még, remélem
nincs más, nincs senki, itt maradsz velem...
meleg, nyári szellő lágyan simogat
zöld ruhámba olykor bele-belekap
levelek ezrei susognak csendben
hűsítik napmelegtől izzó testem
hol lehet még ennyire csend és nyugalom
hol honolhat még ilyen béke, nem tudom
ha emlékezni szeretnék, itt a helyem
itt várnak szeretteim, itt vannak velem...
Krokodil, aligátor
mint egy gyík, bizony olyan vagyok
talán egy kicsit mégis nagyobb
aki meglát, jaj, foga vacog
menekül, ez kész gyalog-galopp
talán akarom, talán nem
nehéz ezt így eldöntenem
talán kell vagy talán mégsem
de nélküle nincs életem
néztem éjjel fénylő csillagokat
holdudvaruk beragyogta lelkem
szellő fújta álom illatokat
cseppenként mosolygva gyűjtögettem
nem adom egykönnyen, harcos vagyok
elérem mindig, amit akarok
de vannak helyzetek, lebénulok
érted én harcolni már nem tudok
álmatlanok az éjszakáim
vaksötétben múlnak a percek
már kihunytak csodás álmaim
sötét felhők rám telepedtek...
a sivatag homoktengerében
elhagyott, kiszáradt kóró vagyok...
hajnalodik. szellő simítja az ágakat
hangja, mint a furulya zenéje, andalít
s ahogy a hűs esőcsepp áztatja a fákat
hallom s érzem a hárfa szédítő dallamit
akkor kellene az ölelésed
mikor lelkem fájdalommal tele
mikor nem érzek, csak ürességet...
igen, akkor és akkor kellene