Takács Mária
Ahogy tegnap forrón öleltél,
lágy felhők fölé repítettél,
éreztem, nekem már nem kell más,
belőled árad édes varázs.
Jin és Jang
lelkem, ha fájdalomtól háborog
komor és mély sötétségben játszik
gondolatom, ha űzik démonok
sűrű fekete fellegnek látszik
Lelkem, szívem kitárom,
hadd pendüljön gitárom,
hadd szóljon a zeneszó,
perdülj táncra, így a jó...
Anya, mondd, mi a hazaszeretet?
Szeretni a hazát, mondd, hogy lehet?
Hiszen megsimogatni nem tudom,
s nem őt látom, ha szemem lehunyom.
kicsi voltál, két karodat
mindig nyakam köré fontad
átöleltél s bánatodat
csak velem, de megosztottad
Izgatott vagyok, készülök,
te már vársz valahol távol,
a gondolattól szédülök,
s szememben vad, kék fény táncol.
kezednek hűs érintése
mikor gyengéden hozzám ér
lelkem apró rezdülése
ha közben lágy hangod kísér
Apa...
kérdeném, másnak mit jelenthet e szó?
Apa...
Átölelő, simogató, vigyázó.
Ha én egyszer gondolatolvasó lehetnék,
és minden gondolatodba beleláthatnék,
lehet, talán többet eszembe sem jutna már,
hogy te lehetsz az az ember, ki csak engem vár.
Emlékszem. Már ősz volt. Hűvös,
fáradt és bús őszi este.
Mondani akart valamit,
de megremegett a teste.
Láttam, nem mert megszólalni...
Akarom is, lehet, mégsem,
hogy most szeress engem,
a tavaszi, lágy szellőben,
a világgal szemben
Két perce, hogy nem láttalak,
és elfogott a félelem,
ha holnap már nem várhatlak,
lesz-e erőm, hogy túléljem?