Takács Mária
lépések zaja mögöttem
gyorsan megállok... semmi nesz
sejtelmes árnyak köröttem
jaj, ez a sötétség mit tesz
vajon, most velem még mi lesz
"Hogyha képzeletnek szárnyain"
egyszer még együtt repülhetnénk,
megpihennénk a múlt árnyain,
lehet, tán újra megszületnénk.
várok tőled egy üzenetet
percenként lesem az ablakot
hiába, a postás nem csenget
iszom egy kupica barackot
elfojtja bennem a haragot
hosszú volt az út, nagyon elfáradtunk,
de visszatérve újra várt otthonunk,
megvan még a tavalyi kicsi fészkünk,
benne biztosan többen is elférünk.
ma még úgy érzem, a tüzem lánggal éghet
s hangosan visszaköszönhet kamaszkorom...
hiányzol, anya...
még emlékszem...
hiszen nemrég volt
ahogy átöleltél
és óvtál, féltettél
most minden ködfolt
de emlékszem...
ó, hányszor próbáltam elmondani
amit érzek, ami oly nagyon fáj
de te megpróbáltál elfojtani
minden érzést, mit keltett e viszály
hosszú az út, míg célod eléred
keresed, kutatod, remélheted
felboríthatsz mindent magad körül
de feletted az idő csak röpül
ő csak egy volt a sok közül
az utcán élt, hajléktalan
nincs már rokona, arctalan
rajta senki sem könyörül
Én a két lábamon járok,
míg ő kerekesszékben ül.
Neki minden ott van felül,
nekem nincsenek határok.
Torkomra hurkot szorított a lét,
menekülni tőle úgy szeretnék.
Tűzbe vetném oly csalfa arcképét,
de nélküle én, mondd, hogy élhetnék?
"A pókhálóra harmat esett",
a súlya alatt megremegett
a szövevényes pókhálószál,
közepében kis pók szunyókál.
A télesti tájban járva
léptem alatt roppan a jég.
A sötéttől körülzárva
reám borul az alkonyég.