Takács Mária
egy kicsi, tüskés sündisznócska
útnak indult a nagyvilágba
hitte, ő nem jöhet zavarba
ha bátran sétál az avarba`
leszállt az est, és te még ébren vagy
már nem bánod a múló perceket
érzed, a csalfa idő cserbenhagy
s az éj elfedi minden tervedet
mint millió apró szentjánosbogár
a mécsesek fénye csillog az éjben...
leszállt az éj, sűrű paplan
borítja végre a csendet
egy kába légy zümmög halkan
amint pókhálóban szenved
rég volt ilyen évem, ennyire szomorú
Istent hiába kértem, körülvesz a bú
barátaimat búcsúztatom, elmentek
egymás után sorban, hát Isten veletek
nem értem bánatod, nem tudom miért
hajlanak ágaid búsan lefele
mi az, mi úgy fáj, hogy sírsz valamiért
s fáradtan hull le ágaid levele
Bevégeztetett... egy élet elszállt,
a test élettelen, merev s hideg,
csendben hallatszik: a halál beállt,
nem ver a szív, végleg minden rideg.
Szeptember volt... halkan zúgott a tenger,
mellettem álltál, de nem voltál velem.
Szebb volt a világ, mikor hozzám értél,
de véletlen volt, és te nem értettél.
Limerick
álmatlanul múlik éjszakám
fetrengek, akár egy utcalány...
Millió kísérlet,
hogy minden jobb legyen,
millió ígéret,
nem tesznek ellenem...
égő vörös szirmain
lágyan megcsillan a fény
felélesztik vágyaim
hiszem, szeretsz őszintén
nyújtsd két kezed felém
legyél tűz, mely éget
legyél izzó remény
halljam szívverésed...
csak egy percet adj még, kérlek, nekem
hogy elmondhassam érzésem végre
rettegek és fáj, ha nem vagy velem
s képes vagyok minden őrültségre...
Oly gyengéd volt a tekinteted,
ahogy búcsúzóul rám néztél,
bár nekem fájt, ezt nem értheted,
de mélyen a szívemhez értél.
érezlek téged minden porcikámban
érezlek akkor is, ha nem vagy velem...