Takács Mária
Akarom is, lehet, mégsem,
hogy most szeress engem,
a tavaszi, lágy szellőben,
a világgal szemben
Két perce, hogy nem láttalak,
és elfogott a félelem,
ha holnap már nem várhatlak,
lesz-e erőm, hogy túléljem?
Megint itt vagyunk... és megint
ülünk egy szűk kórházi ágyon,
s míg az élet egyet legyint,
életed múlik egy hajszálon.
Tegnap azt mondtad... átöleltél,
két karod lágyan körém fontad...
Kétségek gyötörnek, vajon szerethetsz-e még,
ha álomra hajtod fejed, érzed-e, mint rég...
Segíts nekem, segíts, hogy érezd,
hogy tudd s lásd, mennyire szeretlek...
Rövidnadrág kézen fogva
fehér pöttyös szoknyát vezet,
így haladnak andalogva,
szőnek együtt nagy terveket.
Megint lángol ez a szív érted,
pedig egyszer már állj-t parancsolt,
de talán te végre átérzed,
ami engem is felkorbácsolt...
Gyere bátran, és kérdezd meg őket...
ki tartja össze a kicsi családot,
ki simítja gondban ülő homlokod...
kérdezd hát, mért szeretjük a nőket?
Nő vagyok, egyszerre szelíd, kedves, de vad,
Két karom tárom, ha ölelésem kéred,
de bezárkózom, ha nem érzem bizalmad,
s félek, ha csorbát szenved őszinteséged.
A nő olyan, mint a hóvirág,
az újjászületés hírnöke,
karjában kitárul a világ,
méhében a jövő gyermeke.
Kicsi kamillavirág a kezemben,
mosolygó szirmai biztatnak engem:
- Csak kérdezd meg, mi válaszolunk, ne félj,
jöjj, tépj le bennünket, és aztán remélj
Kinyújtják még dermedt karjukat a fák,
kopott ruháját zöldre váltja a rét,
fejét ingatja sok kacér hóvirág...