Takács Mária
Morzsa kutya csontot talált,
nagyot mordult örömében,
szíve egyre csak kalapált,
alig fért el a bőrében.
Zakatol a piros vonat,
előre megy, sosem tolat,
irány most a vén Balaton,
gondomat én félrerakom.
még eleven az emlék,
ahogy pipád füstje körülleng,
még eleven az emlék,
ahogy kedves hangod visszacseng,
még most is fáj az emlék,
s az elmém egyre azon töpreng...
Csigabiga felcsigázva
elindult a hosszú útra
hátrahagyott fűt, fát, bokrot
mamájának kötött csokrot
Kicsi cica fára mászott,
nem látta még a világot,
azt hitte, majd ott, fenn a fán
közel lesz a szép szivárvány.
No comment
Csillogó, ragyogó gyerekszemek
áhítattal lesik a csodákat.
Tágra nyílt, őszinte tekintetek,
mindig kedvesek, mindig vidámak.
Ott állt... magányos, mély csendjében
Tripoli felett, fenn a hegyen,
karját az ég felé nyújtotta,
a tájat egymaga uralta.
Legkisebb unokámnak
Megszülettél, s jött a hír veled,
nem élheted úgy, mint mások,
kicsi életed...
Emlékszem. Még ma is érzem
azt a tiszta, friss illatot,
mikor féltve a sötétben
megnyugtattad "Kiscsillagod".
A madarak és fák napjára
Visszatérnek hozzánk, itt van a hazájuk,
minden új tavasszal szív-repesve várjuk,
fészküket megóvjuk, lessük érkezésük,
boldogsággal tölt el a csivitelésük.
Április 1.
Ma korán reggel mire ébredtem?
Azt hittem, álmomban eltévedtem,
valahol az utat elvétettem,
s a látványtól kissé elképedtem.
Állok az ajtóban, ahol búcsút mondtál,
és még utoljára a szemembe néztél,
lehajtottad fejed, és csak ennyit szóltál:
"készülök, hogy elmondjam neked", bár féltél,
nem értenélek meg, s rám hiába vártál,
de tőlem akkor, ott, megértést reméltél...
Ó, New York... bár esőben még nem láttalak,
mikor nálad jártam, még ragyogott a nap,
sugarait millió ablak megtörte,
s fényét a forró aszfalt pora elnyelte.