Takács Mária
talán akarom, talán nem
nehéz ezt így eldöntenem
talán kell vagy talán mégsem
de nélküle nincs életem
néztem éjjel fénylő csillagokat
holdudvaruk beragyogta lelkem
szellő fújta álom illatokat
cseppenként mosolygva gyűjtögettem
nem adom egykönnyen, harcos vagyok
elérem mindig, amit akarok
de vannak helyzetek, lebénulok
érted én harcolni már nem tudok
álmatlanok az éjszakáim
vaksötétben múlnak a percek
már kihunytak csodás álmaim
sötét felhők rám telepedtek...
a sivatag homoktengerében
elhagyott, kiszáradt kóró vagyok...
hajnalodik. szellő simítja az ágakat
hangja, mint a furulya zenéje, andalít
s ahogy a hűs esőcsepp áztatja a fákat
hallom s érzem a hárfa szédítő dallamit
akkor kellene az ölelésed
mikor lelkem fájdalommal tele
mikor nem érzek, csak ürességet...
igen, akkor és akkor kellene
Nagy a zsivaj, sürgés-forgás,
Betűország könyvlázban ég.
Minden utcán zsongás-bongás,
még a mennybolt is csudakék.
az életben egyszer eljön a pillanat
rátalálsz és beleszeretsz egy perc alatt
de a sors konok, mégis másképp akarja
s rájössz, nem téged ölel két erős karja...
nevess csak ki bátran, és a lelked rajta
de egyszer még te is kerülhetsz ily bajba...
Apa
Ha két karjával magasba emel,
még a kéklő eget is elérem.
És ha közben dúdol és énekel,
elmúlik gyorsan minden félelem.
Víziló
fülem kicsi, szám hatalmas
vízben lenni nem unalmas
nagyon békés állat vagyok
de ha bántasz, hát támadok
nappal vízben, éjjel parton
fűcsomónak nincsen pardon...
Láma
barátságos vagyok, de olykor csökönyös
az emberekkel sosem vagyok közönyös
nehéz súlyt cipelni, ha kéred, sem fogok
és ha nem tetszel, akkor köpök és rúgok
húst nem eszem, csak mindig zöld növényeket...
aggódom
gyertyám fénye mélyvörösben táncol
fáj nagyon
a bánat arcomra gödröt ráncol
Lajhár
lassított felvétel minden mozdulatom
ha egyet csusszanok, bizony megfontolom
s amíg a percek oly sebesen peregnek
én csak lógok a fán... könnyen megismernek...