Takács Mária
Édesapámnak
elmúlt negyvennyolc év, mióta elmentél
de a fájdalom még mindig nem tompult
s a negyven év emléke, amit megéltél
továbbra is eleven, meg nem fakult
hatvanhat évig óvtál, féltettél
bármit tettem, mindig megértettél...
Édesanyámnak
és legördült megint az arcomon
egy utolsó és fájdalmas könnycsepp
mint azon a végső, bús alkonyon...
hisz akkor lett minden törékenyebb
Kicsi, göndörhajú tündér voltál,
ha csak rád néztem, már mosolyogtál.
Szemedben csillogott a boldogság,
bánatomra te voltál orvosság.
álmomban a csillagok között
újra veled voltam, mamikám
lebegtünk együtt a föld fölött
kezem fogtad, úgy vigyáztál rám
asszonynak lenni nehéz volt hajdanán
párt magadnak akkor nem választhattál
apád döntött, mondta, majd ő megszabja
ki lesz a férjed és gyermeked apja
most csend van, hideg, téli csend
a lelkem fagyott jégvirág
nagyon szerettem, de elment
hívta őt az árnyékvilág...
sok mindent átéltünk
az elmúlt pár évben
sokszor veszekedtünk
vélt őszinteségben
annyi minden történt most velem
az elmúlt, nehéz, gyászos évben
hisz feketébe öltött lelkem
mély, sötét verembe rejtettem
Még találkozunk...
reggel még simogattam fáradt kis kezed
délelőtt még kicsit nevetgéltem veled
szeretetcsókot leheltem homlokodra
gyenge mosolyt csaltam halovány arcodra
elfogott egy érzés, a szerelem
nincs bánat, és nincs többé félelem
átölel két karod, még, remélem
nincs más, nincs senki, itt maradsz velem...
meleg, nyári szellő lágyan simogat
zöld ruhámba olykor bele-belekap
levelek ezrei susognak csendben
hűsítik napmelegtől izzó testem
hol lehet még ennyire csend és nyugalom
hol honolhat még ilyen béke, nem tudom
ha emlékezni szeretnék, itt a helyem
itt várnak szeretteim, itt vannak velem...
Krokodil, aligátor
mint egy gyík, bizony olyan vagyok
talán egy kicsit mégis nagyobb
aki meglát, jaj, foga vacog
menekül, ez kész gyalog-galopp