Takács Edit
Emlékeim kezdenek homályossá válni,
Lassan elfelejtem a hangod,
Már nehézkesen ugrik be az arcod,
Milyen volt, mikor még hajat viseltél.
A menetrend szerinti utolsó vonat is elment,
Leülök a kopottas, zöld köztéri padra,
Hallgatva a kellemes esti városi csendet.
Fogadom, hogy mindig veled leszek,
Örömöm és bánatom is elmondom neked,
Meghallgatom legtitkosabb vágyaid mélyét,
Megértően ölellek majd egy nehéz nap végén.
Mintha napfénnyel sütne a Hold,
Elnyomja a sok millió kis csillag fényét,
Ahogy felnézek, bennem mindent kiolt,
Mintha kiégetné szemem világát.
Sebes kezed enyémhez fogom,
Csak a csend beszél,
S felettünk a csillagok emlékeket szórnak szét.
Ha majd az ég a földig ér,
ha elfogy minden remény,
én majd ott leszek,
hol álomra hajtod fejed.
Nézlek a sorban, elégünk a porban,
Minden percünk homályos már.
Érezlek a borban, abban a jóban,
Ami húsz éve a polcomon áll.
Eljön a pillanat, mikor az ember magába néz,
Lelkiismerete elhallgat, a tudatalatti beszél,
Csak hallgatja türelmesen az élet-mesét,
Az óra monoton hangja az egyetlen, mi zenél.
Kis kelepcében a papagáj
Az esőt nézi kék ablakon át,
Vágyik az égbe, hol messze-messze száll,
De eltört szárnya, nem viszi már.
Még mindig hallom a hangját,
Ahogyan kiált ki a kertbe,
"Gyere! De gyorsan ám!"
S én szaladtam be ízibe.
Felhők tetején lépkedem,
Lábam alatt a világ
Kiterülve mutatja meg,
Odalent rám mi vár.
Nézem a borosüveget a polcon,
A por már belepte,
Az alját keresem szüntelen.