Takács Dóra (DorArt)
Kopott csónak csöndesen koppan,
parti sziklán lábam toppan,
hallgatom szótlanul.
Lennék...
Ha lehetne szétszakadni,
lennék lobogó ponyva,
ha lehetne elszakadni,
lennék porladó fonal,
ha lehetne összetörni,
lennék kék üvegszilánk,
ha lehetne összekötni,
lennék folyón híd talán...
Búcsúzom az ifjúságtól,
annak minden édes bájától.
Búcsúzom a nyártól,
színes, csillogó ruhájától.
Levelét vesztett fa ága
a falakat karmolássza.
Lelkemet borzoló hang -
fülsiketítő, pedig halk.
Egy ismerős idegen, egy emlék a holnapból
Ülsz az idő-koptatta autóban,
Tűröd az esőt megalkuvóan,
Utad hova visz, már fogalmad sincs,
De valami azt súgja, hogy lassíts.
Rakoncátlan szellő szalad,
csúfondáros, ha rám kacag,
mosolyával az ördögnek átad,
ma simogat, holnap támad.
Ültem a szobában,
egy kényelmes karosszékben,
előttem tea a pohárban,
apró gyertyák égtek.
Ars poetica
Vigyázz, nyelvedet már
ne úgy forgasd, akár az éles szikét!
Ajkaidról surranó, édes nektár
töltse meg gyermekeid szívét!
S ha az utókor sötét, reménytelen,
versedtől ébredjen hit a szívekben!
Víz felszínén fodrozódó,
lomha, lassú gondolat
örvénnyé lesz, forgolódva
megérinti arcomat.
Te vagy az ég,
Te vagy az erdő,
Te vagy a nap,
Te vagy a felhő,
Te vagy a lélek,
Nékem az élet,
Te vagy az éj...
Hiszem, hogy lehet, lehet még hinni is,
Hiszem, hogy lehet, lehet ezt szépen is,
Hiszem, hogy lehet, lehet még bízni is,
Hiszem, hogy lehet igazan élni is.