Takács Dóra (DorArt)
SZTK (Szerelem-Társaság-Kereset, a hármasság, mi megszépíti életed. De romlott a piac, romlott a kereslet.)
Szépséges szerelem szomorú szemléje:
Szögekkel szaggatja szédített szívemet...
Néztem soká a naplementét,
Csodáltam benne szemed fényét,
S lassan bealkonyult a világ,
Ahogy lezártad fáradt pillád.
Meghajolt az öreg fűz hangtalan,
görnyedt ő már eleget viharban...
Mit számít, ha az öles dereka
békében is hajlottan úgy marad?
Mint vöröslő rózsaszál az éjjeli harmat cseppjét,
Mint vándor zord éjjelen a tűzhely izzó melegét,
Úgy vágyom kedves mosolyod éltető erejét.
Kopott csónak csöndesen koppan,
parti sziklán lábam toppan,
hallgatom szótlanul.
Lennék...
Ha lehetne szétszakadni,
lennék lobogó ponyva,
ha lehetne elszakadni,
lennék porladó fonal,
ha lehetne összetörni,
lennék kék üvegszilánk,
ha lehetne összekötni,
lennék folyón híd talán...
Búcsúzom az ifjúságtól,
annak minden édes bájától.
Búcsúzom a nyártól,
színes, csillogó ruhájától.
Levelét vesztett fa ága
a falakat karmolássza.
Lelkemet borzoló hang -
fülsiketítő, pedig halk.
Egy ismerős idegen, egy emlék a holnapból
Ülsz az idő-koptatta autóban,
Tűröd az esőt megalkuvóan,
Utad hova visz, már fogalmad sincs,
De valami azt súgja, hogy lassíts.
Rakoncátlan szellő szalad,
csúfondáros, ha rám kacag,
mosolyával az ördögnek átad,
ma simogat, holnap támad.
Ültem a szobában,
egy kényelmes karosszékben,
előttem tea a pohárban,
apró gyertyák égtek.
Ars poetica
Vigyázz, nyelvedet már
ne úgy forgasd, akár az éles szikét!
Ajkaidról surranó, édes nektár
töltse meg gyermekeid szívét!
S ha az utókor sötét, reménytelen,
versedtől ébredjen hit a szívekben!
Víz felszínén fodrozódó,
lomha, lassú gondolat
örvénnyé lesz, forgolódva
megérinti arcomat.