T Tamás Ferenc
Falakon lógnak az elkárhozott hősök,
Akik valahol oly furcsán ismerősök.
Régmúlt korokban ők voltak a győzők,
Az erőtől duzzadó elfeledett elődök.
Szállj velem!
Érezd újra az erős szelet,
Fogadd be a természetet,
Fentről nézd a völgyeket!
Sétálok a hirtelen jött decemberi melegben,
Miért is maradjak otthon a fotelemben?
A természet nem érti ezt a szép napsütést,
A váratlanul jött, léha megkönnyebbülést.
Mit ér a kéz, ha nem nyújt segítséget?
Ha az éhezőnek nem ad semmi eleséget?
Ha ellöki magától a gyengét, a védtelent,
A hidegben nem ad cseppnyi meleget,
A sötétben nem gyújt gyufányi világosságot,
És a forróságban sem ad hideg kortynyi vizet?
Harangok zúgnak a katonák lelkéért
Hol vannak már a régi szerelmesek?
Hová tűntek az illatos rózsalevelek?
Azt ígérték, hogy mire lehullanak a falevelek,
Már újra otthoni, jó kis melegben leszek.
Harangok zúgnak a katonák lelkéért,
Jajkiáltás száll az elesettek üdvéért.
Magányosan sétálok a nyírfaerdőben,
Gyönyörködöm a csendes álomfelhőben.
Távol a város ezernyi zajától,
Távol a cselédek civakodásától.
Körülölel a csend, mindenhol nyugalom,
Csak álmodozom a régmúlt dallamokon.
Amit énekelve szavaltál csakis nekem,
Hogy vidámak legyünk, oly` könnyeden.
Harag kelt a nemzetek között,
Arrogancia volt mindenek fölött.
Romlásba és kárhozatba döntött
Apát, anyát, családot orvul átdöfött.
Gonosz felhők gyülekeztek mindenekelőtt.
Olyan réges-régi korban születtek,
Amikor még szava volt a becsületnek,
Eredménye volt a kétkezi munkának,
Becsülete volt az egyszerű munkásnak.
Hová menjek most én?
Mi legyen velem?
Hová forduljak én?
Immáron nélküled.
Este van, csend és nyugalom,
Nyár végi, fülledt unalom.
Golyó csak néha röppen,
Estefelé ágyú sem dörren.
Derűs, csillagos éj várható,
Jaj annak, aki kihasználható.
Menj a magány csalfa útján!
Merengj a korok elmúltán!
Borúsan lógatod fejed,
Egyedülléted kesereg.
Magányos vagy tán örökre,
Hiába vágysz gyönyörökre.
Ez az utolsó visszaszámlálás,
Legvégső lépés, mit megtettél.
Égő nyomokat hagytál magad után,
Gaz nő nyomodban, semmi más.
Mondd, miért csak a rosszat látod,
És szerzel folyton rá bizonyosságot?
Eltaszítod magadtól a világosságot,
De befogadod a csalódottságot.