T. Ede
Nem! Mondtam magamban
Most minden túl zajtalan
Szembe sétáló arctalan
Hideg van az ég is hangtalan
Pénteki lidércek tűnnek el
Orromat csapja meg illat
Lelkem ma vígan ünnepel
Meleg aroma el-elringat
Ködös emlékek nyomják fejem
Kitalált meg sem történt helyen
Ágyát nyomja felém fordulva
Gyerekként meg sem mozdulva
Színek és számok kavarognak,
behódolok-e nagyhatalomnak?
Négy hónap utáni téli álom
Most először üres a vászon
Túl nagy a csend e tájon
Túl nagy, de megvárom
Hogy sors engem megszánjon
Addig pedig csak Terád vágyom
Innen messziről...
Felépítem szívem határait
S míg lefektetem szabályait
Visszaemlékszem a rosszra
Magamnak vagyok foglya...
Meg nem értetten vágyok
Nem hagyja el testem ez átok
Lassan díszítik fel arcom ráncok...
Szívből tekert szálai ecsetnek
Mik saját vásznamig vezettek
Vonalat húzok lassan ereimből
Festéket a múltból sebeimből
Vöröses bordós színnel kezdek
Ez a szín hagyja először e testet...
Hiányodban nehezen fürdök,
míg lassan keverem az üstöt
Rád gondolván, fog-e ízleni,
napodat estére ki-kiszínezi
belerakott vágyam alapanyaga
talán.
...Közel van már szeptember
Ölelj át engem mint az idő
Mit sors fonala nekünk kisző
Tücsök lába rezzen, ciripelnek ezren,
Gyökeret eresztesz belül így késő esten,
S ebben a versben nyugszik boldog lelkem,
Meg benned, köztünk csodálatosan, ebben...
Bor nyomja el kicsi testem
Egymással ideálisan szemben
Masszív cigarettafüstben
Szavak maradnak e fülben
Kábultan is csak téged látlak
Nyissunk ajtót gyorsan vágynak...