Szuhanics Albert
Hogyha nekem tanyám lenne,
nagy diófa lenne benne,
gémeskutam is ott állna,
a vödrében friss víz várna.
Egyszer, ha vége a nyárnak,
bérceken bús szelek járnak,
köd esik a szürke égből,
ennyit hát az öröklétről...
Közeleg a bús, őszi szél,
nyár kezében búcsúlevél,
hűvös napok számadója,
készülődik fecske, gólya.
Megtelnek a parkolók,
érkeznek a strandolók,
én is közöttük vagyok,
autónkból pakolok.
Nézd a gólyák hogy kacagnak...
Nyári nap víz tükrébe néz,
arany haja lobog,
forró ajka mosolyra nyíl,
száz sugárt százszoroz.
Aki csatát sosem vesztett,
nevétől a török reszket,
Magyar Balázs dicső veje,
rettenetes az ereje.
A csalódás kertje
rózsákkal van telve,
mi fehér s ártatlan,
fájdalom van abban.
A barátnőm Emese,
csillogó a kék szeme,
óvónő a szakmája,
sokat járok utána.
Antik lett a romantika,
vallják sokan ma már,
mikor jutott retro-sorba,
húzható-e határ?
Nem megyek a hegyre,
meredekebb egyre,
nincs jégcsákány, sem szeg,
s én, mint félszeg, keszeg
alkatú hópárduc... inkább hócica,
csúcsot hogy hódítana?
Vasárnap van, Apák napja,
kapaszkodnék nagyharangba,
hadd hallja a falu, város,
ünnepeljük, jó apám, most!
Eljött a nap mikor apáink köszöntjük
Eljött a nap, mikor apáink köszöntjük.
Legyenek boldogok ők mindig közöttünk,
nemcsak eme napon, hanem egész évben,
igaz szeretetben, áldott békességben!
Hallgasd a hegedű hangját,
szívből a szívedhez szól,
szív küldi szívesen néked,
fogadd be szívedbe jól!
Nem tudhatod, hogy mi a te karmád,
látod, kik feléd tenyerük tartják,
egykor még ők is olyanok voltak,
amilyen lehetsz talán te holnap.