Szűcs Noémi
Most dühös hangom kiált feléd,
Neked adtam lelkem mindenét,
De már orcámon könny csordul le,
Felejteni szívem téged tud-e?
Hónapok óta, pici Lelkem,
Melengeted az én lelkem.
Oly rég vigyázol már reám,
Már szíved az én kis hazám...
Sötétség borítja az eget,
S mellette az embereket!
Oly fekete a téli éj,
Mint sok ember lelke mélyén.
Mikulás bácsi, mit is mondhatnék,
Jó gyerekként telt el minden hét!
Kis csizmám, ígérem fényes lesz,
Hisz ilyenkor mindnyájunk tesz-vesz!
Történetesen egy nyári napon
Rád találtam a discordon.
Teltek-múltak a nappalok,
Beszéded a szívembe hatolt.
Szerelmesen tündöklik az ég.
Úgy, mint bennük a sok emlék,
Nyílnak, ragyognak a virágok,
Ahogy szemem, ha reád pillantok!
Hol a reménytelenség volt már,
Megjelenik egy kis reménysugár,
Nem tűnik soha el végleg ám,
Felcsillan minden nehéz nap után.
Árnyékban rejtőzködve,
Mások elől teljesen eltűnve,
Elbújva az egész világ elől,
Elrejtőzve az emberektől~~~~
Felnézek, s a feketeséget látom,
nem látok mást ezen a világon.
A fénylő csillagokat nézem,
nem is látok mást a sötét égen.
Több év eltelt immár,
Mióta engem itt hagytál,
Hiányod szívszorító,
Jelened nem pótolható!
Sűrű erdő közepén állok,
Körülöttem fák s állatok,
Csicsergő kismadarak,
Kis rókák a bokrok alatt.
Nap mint nap nagyon hiányzik,
Ahogy szemem rajtad cikázik,
Hiányzik az nekem mindig,
Ahogy ajkad engem érint.
Hol van minden, mi fontos?
Ez a világ mért ily mocskos?
Háború dúl, vírus tombol...
Béke nem lesz már sehol?