Szűcs István Zoltán
Vöröshasú unkabéka a kertem legújabb lakója,
Kibérelte a kert egy darabját, épp a ruháit pakolja
Ki, a földre őket leszórja, aztán meghív egy lecsóra,
Majd a házam stílusát pedig eléggé leszólja,
Emiatt a költő a lecsóját elsózza, és behozza...
Vajon sikerül ezt a verset megírnom holnapig?
Valaki tudja esetleg, hogy a múzsa hol lakik,
Kinek rúzsa hamar elkopik, álla pedig felkopik?
Boldogsággal tölt el, hogy létrejött eme topik.
Te azt ne akard,
Hogy kard ki kard
Harcoljunk, mert
Úgy elverlek,
Mint Chuck Norris és Jet Lee,
A vak, kínai jetskist,
Please kiss me, kiss...
Megfogadom nektek, hogy többet nem fogadok veletek,
Ha azt hiszitek, erre nem tudok rímet hozni, megint én nyerek,
Ti meg tévedtek, magatokba révedtek, hogy agyamba ilyen rímek honnan érkeznek,
Lucifer és akik vétkeztek, ők gyártják nekem két kézzel
A pokol mély medrében, ha nem fogod fel ép ésszel,
Leküldelek hozzájuk cselédnek,
Én vagyok a mester, nincsen szükségem cserékre,
Nem úgy, mint a focimeccsen, én nem hallgatok a csőcselékre...
Lírikám erősebb, mint Amerika kapitány pajzsa,
Az olvasókat bármi meghatja, akár egy jól írt halandzsa,
Legyőzöm a gyenge költőket, nálam egy falándzsa,
Mintha Tarzan lennék, vagy Maugli, a dzsungel valamely kapitánya.
Lírikális meditáció, a költő a fejedből minden gondot elűz,
Fejedből kihalászik minden infót, csak a fontosak maradnak: pl. a szerelemtűz...
Bingó, bingó,
Mondta a dingó,
Majd kihalt, mint a dinó,
Én meg majd mondom a kritikusaimnak: Tanulj, tinó,
Ökör lesz belőled,
A frizudat is de jól belőtted,
Mint magadat,
De nekem elég akarat...
Megyek a mezőn, sok a LEN,
Tudom, hogy a költészetben én LENnék az éLEN.
A hőmérséklet meg LENn lesz, mint téLEN.
Írom a verset LENdülettel, mint isszák a bort LENn déLEN,
Dobálom a szavakat, mint Harry Mack, mint Harry Mack, az ElLEN
Showban, úgy érzem magam, mintha én LENnék Yoda, Skywalker elLEN,
Nem teszem a tollat LE Nem, mert a költészet, nemcsak a jeLEN,
Hanem a jövő is -, állok itt, mint a régi kőris, az udvarunkban LENn...
Én vagyok a rímekkel mindenkit megszégyenítő,
Hibátlan szópárokkal költőket lerészegítő,
Egyedülálló, illetve unalmas, jó idegsejt,
Ki, hogy a versbe bele lesz írva, arról mit sem sejt.
Amit én hozok neked, az atomháború,
Hat tonnányi limlom, rím-rom majdan rád borul...
Angyalnak képzelt bukott ördög
Elgondolkodom egy fázós éjjelen,
Hisz gyötörnek közös emlékeink,
Bekukucskálok lelkedbe az általad hagyott réseken.
Szomorú szemem a szobában körbetekint.
Felragyogok, mint a Nap, mikor meglátja szerelmét, a Vénuszt,
Így érez a költő, mikor itt hagy egy verset, itt csak rímek vannak, semmi rébusz,
Mondom magamnak, rajta csak, tovább: a boldogságban még ússz,
Rosszabb vagyok magam számára, mint a betörőknek négy túsz
Zártosztályra kerültem, 133-as szoba a lakhelyem,
Elfoglaltam én itt a trónt, mint Napóleon: korona a fejemen,
Nem félek, hogy betörnek ide, szóval nyitva az ajtó,
Valamelyik nap azt hittem, én vagyok a trójai faló...
Ez a vers nem mágia, nem varázslat,
A költő egy kemény szöveget alád szab,
Születik a vers: vingardium leviosa,
Nekem nem kell menni sehova.