Szöllős Villő
Mint tanuló gyermek, ülök az étkezőasztalnál, és zokogva számolok.
Csak már nem szüleimmel a házi feladatot.
Zokog a zuhany.
Azt ígérted, megmosod a hajam.
Szomorúan feküdtem melletted a kádban.
Nem akartad megkérdezni, mi a gond.
Sajnálom, hogy sosem érezted velem magad annyira biztonságban,
Mint amire gyerekkorodban szükséged lett volna.
Sajnálom, hogy figyelmes hallgatásom sem ösztönzött őszinte beszédre,
Nyitottságom színlelésed végére,
Feltétlen szeretetem felvállalt szerelemre,
Örök próbálkozásom
Bizalom megjelenésére.
A pánikkal együtt lehet élni,
mondták.
betegségnek is csak az hívja,
ki még nem próbálta.
Én laktam már sok állattal egy fedél alatt,
de egyik sem iszonytatott úgy, mint ez.
V egyenlő s/t,
sosem leszel senkivé.
Félek, hogy úgy vagy,
mint az összegraffitizett vonatok a keletiben.
Hogy miről fogok szólni,
még el nem döntöttem.
Általában csak nekiülök,
és az első sor,
figyeld csak,
milyen kurtán kanyarodik!
Uram,
Túl messzire mentél, te is tudod,
A sötét tájat lökted elém, és rám zártad az eget.
Mindenható kulcsoddal,
Hogy fulladjak.
Szép idomokkal áldotta meg a nőket.
És megtöltötte őket fájdalommal...
Télen temessétek tetemem.
Hallani akarom a hó ropogását,
fényesre pucolt fekete csizma alatt ahogy sírom előtt elhalad
az élet.
Tél volt és köd.
Oldalán feküdt, szeme nyitva, álla lecsuklott,
Reggelre a dér betakarta.
Köd volt.
Olyanról írok, amiről nem beszélek,
Olyan ez, mintha kinyitnék egy ablakot,
De nem akarnám a levegőt beengedni.
A levegőt,
Ami engem éltetne,
De téged elvett egy életre.
Tavaszhoz képest kissé hűvös volt.
Három pulcsi volt az állandó,
ujjaim a tieid köré fagytak.