Szőke Hedvig
Kinéztem az ablakomon.
Az áthatolhatatlan ködfátyol
lomhán szétterült a tájon.
Nem látni mást, mint homályt.
Millió csillag csillan fenn az égen.
S nem tudok betelni e képpel.
Mintha ezer szentjánosbogár
mutatná az utat a sötétségben.
Ódon utcán ballagtam céltalan.
Nyugodt, háborítatlan délután volt.
Szeretem az ilyen alkonyatba hajló,
már nem délután, de még nem este,
időlebegéshez hasonló állapotot.
Mostanra nyoma sincs a nyárnak,
az idő lassacskán őszbe fordult már.
Utcáról utcára sodródva tör utat
a fagyos reggeleket hozó november.
Kedvenc évszakom az ősz.
De ma reggel valahogy
oly álmosító, oly fénytelen.
Tán az én hangulatom
ily színtelen, fényevesztett.
Kicsit zavaros mostanság
a világ, amiben sodródunk, élünk.
Hiányzik egy kapaszkodó,
kellene valami aprócska irányfény.
Az idő, mint valami démon,
hátunkon cipelteti magát,
ha akarjuk, ha nem, velünk van.
Így van ez, amióta világ a világ.
Ámde a sors mindenkire
más és másfajta köntöst ád.
Ülök a reggeli félhomályban.
Napindító kávémat szürcsölgetem.
Nézem a felhők táncát ott fenn.
Mily áttetsző, mily megfoghatatlan,
nem tudok betelni a látvánnyal.
Fázósak a hajnalok,
hidegek a nappalok is már.
Elkél a meleg takaró,
előkerült újra a nagykabát.
A lehetőségek micsoda tárháza.
Van kocsiút, földút, kövesút,
egyenes, no, meg kacskaringós.
De mind vezethet ugyanoda.
Langymeleg nyugalommal
köszönt reánk a szeptember reggel.
A tópart is meghitt, csendes,
ilyenkor alusznak még az emberek.
Tornácomon üldögélve
simogat a langyos csönd,
csodálom az ősz színeit,
mintha csak bohócruhát
öltött volna magára a föld.
Tudom, sokat beszélek. Mondják.
Beszélek, amikor nem akarok,
hallgatok, mikor beszélnem kéne.
Nem értem, miért van ez így.
Víz és tűz micsoda ajándék.
Míg a víz az élet éltető nedve,
addig a tűz az élet éltető heve.
Ám belőlük csak az elég a jó.
Oly háborítatlan e nyári délután.
Látszólag csendes, nyugodt minden.
De mind tudjuk, nem így van ez.
Testben és lélekben valahol most is
élet-halál harcok dúlnak. Miért is.