Sziveri Balázs
Elsietett.
Kötött kabátjában hányatott magával.
A semmi tájban tolta magát előre.
Megrettent dőlésében az árnyas lombú fa.
Átkozott folyó okádja szent neved.
Vasalt talpú csizmák taposnak.
Te leszel mártírja az ég felett...
Hamubőröddel válok eggyé!
Alkonyatban a kapuban állsz, és tovább
Űzöd száguldó vadjaim az erdő felé.
Hangos egekben percnyi csendet látsz,
Mégis te vagy a sorsunkban osztozó nász.
Tekervényes boldogságban küzdünk.
Szabad akarat, leomló falak tövében
alkonyulunk, mert holdas kényszertől
vezérelve elindultunk.
Gyermekként sok minden akartam lenni.
Foglalkozások, tarkaságok jöttek
és zúgva tűntek tova.
Aztán egy röpke vágy szakmává érett
éttermek párás füstös konyhájában.
Amikor kialusznak a kigyulladt fények
Szürkület! Azt mondták, ébred a világ!
Én is indulok már.
És hanyatlást elodázó, apró rovarokkal gyűlünk a lámpa köré.
Magaslik az ég a sötét fölé.