Szitár Levente
Oly századba születtem,
Hol a hagyomány nem jelent többet,
Mint egy távoli emlék,
Egy halvány derengés.
Ereimben csörgedező, ősi vér.
Kemény hangon dicső jövőt ígér.
Míg korunk nem éri meg hajnalát,
Addig ural minket az a sok galád.
Keresem azt, ki lelkemnek képe,
Kinek csillag ragyog a szemében.
Sötétség kezében ülök odakint,
S lelkem külső meredője e pillanatnak.
Látod, ó, kedvesem,
Miként néz ránk a Nap?
Miként suttog nekünk
Felhők között árván?
Van itt a tájon egy föld,
A szép Középföld.
Lakják ezt a hobbitok,
S történelmük fedi titok.
Egyre inkább csak azt érzem,
Hogy fejemben úrrá lesz egy gondolat.
A küzdelem, a harc utáni vágy.
Érzem, miként szétfeszíti testem.
Ömlesztett, rendezetlen gondolatmenet
A múlt?
Az bizony dicső!
A tettek?
Nagyok!
Nem is régóta Minas Tirithben
Egy hősnek neve kering.
Ó, Boromir, te, ki Gondorban hitt,
Érted hullnak könnyeink.
Őszi esten hűvös szelek járnak.
Erdő mélyén, hegynek vonalában
Patakok folynak és csordogálnak.
Sasként repülök át a világon,
Felhők között át a napvilágon.
Napnak fénye beragyogja a tájat,
S látom odalent az aranyló mallorn fákat.
Lothlórien erdeit járom,
Lelkemben akár egy álom.
Látom, egy folyó szeli utam.
Nimrodel az, s csak úgy csendben suhan.
A modern világ
Látom hanyatlását a világnak,
Hisz a mai népek oly hitványak.
Történt egyszer, ültem némán,
S leült mellém e szép lány.