Szilveszter Levente
Sikoltva sürget és hajszol a vágy.
Csak menni...
és menni országokon át,
beleheveredni gyógy-tó hűs vizébe,
lemosni valahogy életem sarát.
Szép Magyarországom!
A Székelyföld köszönt.
A sokszor sárba-tiport
s még többször meggyötört.
Örömöt nem kapunk.
Csak bánatot.
Töltünk szürke hétfőt s kopott vasárnapot.
Ülünk egy feledett kősziklának szélén,
lógatjuk lábunk a Lét s Halál mezsgyéjén.
Színek szökkennek szemünkbe.
Halvány hajszínű a hold.
Szűrt szivárványt szemlélgetünk.
Halk a hangos,
hangos a holt.
Hogy tudok egy ilyen repedtsarkú lenni,
Nem hittem, ily olcsón lehet engem venni.
Régen azt hazudtam én nem hasonulok,
Most magamból mindent eladok, árulok.
Hullnak, mindig hullnak égből a csillagok,
Lángmeteoritok. Kicsikék és nagyok.
Valahányszor csíkot húz egy hullócsillag,
Hisszük, na most vége, vége álmainknak.
Méhek, méhek,
Szorgalmas kis lények
Ha megcsíptek, nem bántunk,
Mondjuk, hát így jártunk.
Ott hullanak reám a sötét fellegek,
Ott, ahol már voltam és ahová megyek.
Szélbombák sújtanak, ellepnek tengerek,
Közönyösen állnak, vagy röhögnek emberek.
Azt hittem magamról, de könnyű volt nekem,
Milyen gyönyörű és szép volt az életem.
Hegyi tó vizében fürdőzik egy gyermek,
göndör fürtjei egy hullámon hevernek.
Víznek jég ízétől kis ajkai kékek,
de a sötét szemek lángolóak, égnek.