Szilovics Lilla
Az esti szürkületben lidércként áll
a fa a város legvadabb peremén.
Nincs itt senki, csak te meg én.
Most mindent színes üvegen át látok,
Megelevenedik a színházi álom.
Érzed, ahogy elsuhan
Üveg előtt a nyírfaág.
Képzeletben minden
Tarka felhő fejre áll.
Tudod, régen a városszélen
A süvöltő szembe szélben
Ringtak a pipacsok tarkán
A porfelhőben, de az évek
A mezőt learatták...
Izzó ég és izzó lég,
fekete vulkán és fekete
föld, őstenger és ősóceán
végtelen harca, kénes, forró
légkör uralkodott egykor.
Nézem a fákat az ablakon át
Az alkony árnyait festi alá
Állok a fényben édentől délre
S mindig várom a csodát.
A békés ég furcsán kék
Lett, egyre kékebb, ahogy
Néztem, hirtelen már
Feketéllett, délután volt,
De sötét éj lett.
Szeretem a valódi dolgokat.
Az esőt az arcomon.
Kezed szelíd érintését.
Hektor kutyám puha szőrét,
A lábamnál, mikor nagy,
Barna szemével okosan
A szemembe néz.
Tornyok, házak, rejtett várak,
Elvadult betondzsungel.
Rablók, hősök, rejtett árnyak,
Denevérek kékes szárnnyal,
Küzdenek a sok-sok árnnyal.
Gyermekként én mindig hittem
A legnagyobb csodákban.
Esőben is cipő nélkül
Ugráltam a sárban.
Éjszakai csoda
A hold halvány ragyogással
Koronázta az éjszakát.
Felébredtek a rémek,
Szürke foltokként
Tündököltek az ezüstszínű rétek.
Ledőlt a kártyavár,
Az összes ász szanaszét,
Az osztó meg egyenesen
Elhagyta a hitét.
Üresek a folyosók.
Ki írja majd a folytatást?
Ki talál majd itt szerelmet,
Kit ér itt majd új csapás?
Az iskola porfelhőben úszott,
S mi, a fáradt kisdiákok a
Sárgán csillogó fényben
Kergettük törékeny,
Cserebogárszárnyú álmaink.